Bizalmi Gyakorlat - 5. Fejezet

     Sokáig tartott mire elmeséltem Jongin-nak az egész sztorit, még úgy is, hogy a kézfogást és Chanyeol háttértörténetét kihagytam belőle. Kitartóan hallgatott, időközben pedig rendeltünk még egy pizzát, amiből a hazaeső Suho is elfogadott egy-két szeletet. Hajnali kettőig beszélgettem velük, végül belefáradtam, és elmentem aludni.

Így zárult életem egyik legbonyolultabb két napja, a lehető legátlagosabb módon.  

Másnap reggel az ébresztő órám nem igazán hagyta, hogy kialudjam magam. Mire kikászálódtam az ágyból, már bőven késésben voltam, így rohanva csináltam meg mindent, mégis legbelül olyan nehéznek éreztem minden mozdulatot. A súlya annak, hogy nem állok készen az előadásra mérhetetlen erővel nyomta a vállam. Nem hittem, hogy elkészülök rendesen a karakteremmel, csak reménykedni tudtam. Ilyen reményekkel léteztem egész héten.

Péntek este tizenegyre estem haza, ledobáltam a cipőmet és céltudatosan a konyhába ballagtam, ahol épp Chanyeol csinált magának valamit. A héten akkor láttam először, így egész egyszerűen csak nem vettem tudomást a kezének melegéről, ha felvetődött a napokban az emléke. Ott viszont nem bírtam nem elvörösödni, leplezni sem tudtam, hogy zavarban vagyok.  

– Hogy-hogy ilyen későn? – kérdezte végül, majd töltött nekem egy pohárba vizet, mintha csak kitalálta volna, miért jöhettem be ide.

– Próbálok – húztam kesernyés mosolyra a számat. – Holnap ilyenkor színpadon leszek már.

– Hát, ha mindennap emiatt jöttél haza ilyen későn, akkor rohadt király leszel – mondta, majd lenyalta a fakanalat, ami kissé furcsának hatott, de nem akartam belenyargalni a szituáció kellemetlen vonalába.

A pohár szélének birizgálásával voltam elfoglalva, miután kiittam a vizet belőle. Nem tudtam miért nem húztam el aludni. Csak úgy álltam ott a falat támasztva, mintha lenne valami dolgom még. Őt viszont ez nem igazán zavarta, teljesen bele volt merülve abba a valamibe, amit készített.

– Én is egész héten edzek – vigyorodott el egyszer csak a semmiből. – Tényleg, ilyenkor neked van rendes elméleti óra is?

– Persze – bólogattam.

– Azt hittem, már ilyen kis kiváltságos vagy – húzta huncut mosolyra a száját, és töltött magának is egy pohár vizet. – Kérsz meg? – biccentett a kezemben lévő tárgy felé.

– Aha.

– Tehát, Baekhyun – nyújtotta vissza. – Te ilyen színésztehetség vagy, aki az egyetem mellett egy igazi társulatnál dolgozik, igaz?

– Fogjuk rá.

A bőröm kezdte visszanyerni az eredeti színét, és próbáltam a lehető legjobban visszafogni a lényegében még teljesen új érzelmeimet. Nem adhattam magam olyan könnyen, főleg úgy, hogy nem is tudtam, hogy mit gondol erről az egészről. Lassan kortyolgattam a vizet, amíg újra meg nem szólalt.

– Kai élvezi az életet, gitározik, emellett pincér?

– Valami olyasmi.

– Sehun pedig csak úgy van.

Meglepődtem a kijelentésén, és képtelen lettem volna nem nevetni rajta.  Furcsa kérdései ellenére nem érzetem magam kellemetlenül, inkább olyan volt, mintha próbálna minket az eddigi tudása alapján összefoglalni.

– És a fél életét Larának szentelte – egészítettem ki.

– Ja, mesélte, hogy körülbelül hét hónapig tepert utána – zárta el a gázt.

– Szerintem azt le lehetett volna rövidíteni, de Sehun nagyon biztosra ment.

– Ő mindig, mindennel kapcsolatban a biztosra megy – motyogta, miközben pakolászott a konyhában. Rám sandított. – Kérsz?

– Mi az? – döntöttem kíváncsian oldalra a fejem.

– Instant ramen.

– Kihagyom, köszi – vigyorodtam el, mire felhúzta a bal szemöldökét.

– Azt hittem, kérsz belőle, és erre vársz – bökött a fakanállal a tányérjára.

– Ja, nem – ráztam meg a fejem. – Nem szeretem az instant dolgokat.

– Gondolhattam volna.

Megforgatta a szemeit, majd a kajájával együtt kikerült és leült az ebédlő asztalunkhoz. Pár percig még ott álldogáltam a falnál, de mikor észrevettem, hogy ezzel igazából csak szánalmassá válok, ellöktem magam tőle és elindultam be a szobába, a pohár vizemmel együtt.

– Baek! – érintett meg lábával Jongin, mikor elhaladtam mellette. – Szombat este feltétlen ünneplünk, miután végzel! – kacsintott rám, ami miatt egy kellemes érzés járt át. Amióta együtt laktunk, kezdtem érezni, hogy a kapcsolatunk csak rohamosan felfele tör, noha ez jó részt annak volt köszönhető, hogy az utóbbi időben Sehun ívből került engem, és viszonozva kedvességét, én is ugyanígy tettem.

Furcsa volt nélküle, de nem haltam bele a hiányába, hiszen ott volt nekem Jongin, aki, ugyan néha rendkívül undorító dolgokat tett a kanapéra, és nem igazán tudtam vele együtt rendezni az albérletet, mert távol állt tőle a szervezettség, de nem hagyott magamra. A legnagyobb meglepetésemre mostanság Chanyeol is ügyelt rám, így mindenhogy voltam, csak egyedül nem.

– De csak akkor, ha itthon lesz.

– Miér’?

– Nincs kedvem haza vitetni a részeg, depresszív seggem veletek – vigyorodtam el kissé kesernyés utóízzel, és kikerülve Jongin felém repülő párnáját, beslisszoltam a szobámba.

Ledobtam magam az ágyra, ölembe vettem a laptopom, és az újonnan elkezdett naplóm folytatásába temetkeztem. Nem hittem volna, hogy húsz évesen újra ilyennel fogok foglalkozni, mégis annyira jó érzés volt megint szöszmötölni az érzéseim kiírásával. Sokat segített, hogy felülkerekedjek a stresszen, amit az előadás okozott, és sokkal könnyebb volt koncentrálni utána.

Az egész kedd este kezdődött, amikor véletlenül bele akadtam a tizenhat éves énem feljegyzéseibe. Borzalmas volt újra elolvasni miket tettek velem a nagyszüleim, hogy hogyan manipuláltak, csak hogy az orvosi legyen életem célja. Rettentő volt belegondolni, hogy milyen könnyen letérítettek arról az útról, hogy jelmeztervező legyek, csak mert nem akarták felvállalni a meleg unokájukat. Viszont mindezek ellenére érdekes volt a tizenéves önmagam gondolatait hallani, és újra hormonokkal fűtötten látni a világot.

Miután elolvastam legalább másfél évnyi napló részletet, legnagyobb meglepetésemre nagyon hiányzott az öcsém, aki általánosságban nem szokott csak úgy ’hiányozni’, így szerdán nagy nehezen rávettem magam és megcsörgettem.

– Hallo?

– Jomin? Baek vagyok. – Rendkívül kimért volt a hangom, mégis belül egy hatalmas kő gördült le a szívemről, mikor meghallottam a már mély, ámbár gyermeki hangját. Valami ilyesmi lehetett nekem is tizennégy évesen.

– Szia. Anya nem veszi fel?

– Nem, igazából veled akartam beszélni – mosolyodtam el. Tökéletesen saját magamat láttam benne, magamban meg teljesen a bátyámat.

– Miről? – Meglepődött.

– Nem lenne kedved anyával eljönni az előadásomra? Nem lesz életem alakítása, de király lenne, ha ott lennél.

– Anya nem is mondta, hogy lesz! – háborodott fel.

Hiányzott már a heves vérmérséklete, viszont egyből elszomorodtam, amikor eszembe jutott, hogy neki nincsen ott kis öccse, akivel vitatkozhat, amikor éppen unatkozik, vagy le akarja vezetni a feszültséget. Ő tök egyedül volt otthon, el sem tudtam képzelni, hogy milyen magányos lehet.

– Ez egy igen?

– Aha! – csattant fel. – Ugye nem kell túlságosan kiöltözni? – Szinte láttam a fintorát. Olyan három hete voltam otthon utoljára, de mégis mintha kétezer éve lett volna. Amióta elköltöztek anyuék két várossal arrább, ritkábban mentem látogatni őket.

– Hát… egy ing és egy farmer elég lesz szerintem. Sehun is mindig úgy jön.

– Ott lesz? – kérdezte izgatottan. Sehun és az öcsém igazán jóban voltak, noha nem szoktak maguktól találkozni, az öcsém imádta és felnézett rá, így amikor elmondtam, hogy nem jön, rendkívül elkeseredett, ami ugyan nem ellenem szólt, mégis kicsit bántott, de nem tettem szóvá.

– Majd linkeld át a sztorit – utasított a maga normális parancsoló hangján.

– Alap. Mikortól lesz szüneted?

– Július első hete. Neked?

– A vizsgáim után. Körülbelül szerintem nekem is akkor, de lehet kicsit előbb. Várj, megnézem…

Naptáramat lapozgatva rájöttem, hogy következő csütörtöktől köszönt be a vizsga időszak és szerdáig tart.

– Előbb Június utolsó hete.

– Mázlista – fújtatott az öcsém.

– Ha! Majd ha túléltem a vizsgáimat. Tudod milyen rohadt sokat kell rá készülnöm?

– Úgyis menni fog – hagyta rám a pánikrohamomat. – Viszont mennem kéne, mert apa így is ki van akadva, amiért egyre rosszabb jegyet hozok.

– És miért nem tanulsz?

– Hát… igazából a számítógép eléggé leköt. – Hangjából kihallottam, hogy mosolyog.

Régebben soha nem jöttünk ki jól, borzalmas testvér voltam, és nem csodáltam, hogy mikor rajzolnia kellett egy családi képet, mindig kihagyott belőle, viszont azután az egy órás telefonbeszélgetés után úgy érzetem, hogy mind ő, és mind én felnőttünk.

Olyan volt, mint én, csak több nevetéssel, kevesebb drámával, és sokkal jobb humorérzékkel. A nagyszüleim utálatán viszont érzékeltem rajta, hogy még gyerek, de nem bírtam rajta nem meghatódni. Én soha nem meséltem el neki min mentem keresztül, de a bátyám igen, amin rendkívül meglepődtem.

– Nem bírom őket. Az, hogy nem bírják elfogadni azt, hogy léteznek másmilyen emberek is, mint ők, az undorító. Juwon mesélte, hogy orvosira akartak küldeni, csak mert te a színházban szerettél volna dolgozni. Nem vágtam ezzel mi a baj, de Juwon mondta, hogy amiatt volt az egész, mert meleg vagy. És akkor még mindig nem voltam képbe, ennek mégis mi köze van ahhoz, hogy a jövőben mivel foglalkozol? Azóta nem tudták megmagyarázni nekem, hogy miért gáz, ha felvállalod magad? Plusz léteznek hetero jelmeztervező férfiak is.

Úgy beszélt, mintha nem is tizennégy, hanem legalább tizennyolc éves lenne. Ő lehet Sehun-ra nézett fel, de én rá. Arra a gyerekre, aki már nem gyerek.

Így a napló írásom sokkal könnyebben ment, mint gondoltam.

Teljesen kikapcsolt egész héten, és akkor is. Jó volt elveszni az érzelmeimbe, kiírni őket, ami után olyan egyszerűen tudtam készülni a darabomra, mintha az lenne a világ legkönnyebb tevékenysége. Épp a szövegkönyvemet bújtam, amikor kopogtak az ajtómon.

– Gyere!

– Hoztam neked kávét, ha kérsz – lépett be Chanyeol.

– Ah… basszus, ez lehet életmentő lesz – néztem sóvárogva a kezében lévő poharat. – Mennyi az idő?

– Hajnali három, és Jongin mondta, mielőtt elment volna aludni, hogy ha kettőkor még ég a lámpád, dobjalak meg egy kávéval.

– Igazán nem kellett volna, de nem utasítom vissza, rám fér – mosolyogtam rá a colosra hálásan. – Azt is mondta, hogy milyet?

– Ízesítés nélkül, négy cukorral – adta oda. – Nem félted az inzulin szinted?

– Nem tériszonyos, kifejezetten szeret magasan lenni – vigyorodtam el, és belekortyoltam. Chanyeol szórakozottan megemelte a sajátját. – Te mit iszol?

– Kakaót.

– Mondjuk, igen, az egy fokkal normálisabb.

– Hogy érted?

– Az emberek előbb isznak kakaót hajnali háromkor, mint kávét.

– Kivéve, ha vizsgaidőszak elé néznek – mondta Chanyeol. – Na, megyek vissza gyakorolni.

– Mit gyakorolsz? – Naivan úgy gondoltam, hogy matek feladatokat oldogat a szobájában, de rá kellett döbbennem, hogy ez csak az olyan különc gyerekek szórakozása, mint amilyen én vagyok. Mivel nem volt már matekom, de mindig is imádtam, így esténként rám tört a vágy, hogy egy-két feladatot megoldjak lazításként.

– A kapura rúgást.

– Mi van? – lepődtem, és magam mellé tettem a szövegkönyvet. – Hajnali háromkor? Fejlámpával, vagy hogyan?

– Szeretek sötétben focizni – rántott a meg a vállát, és beletúrt a szürkészöld színű hajába. – Viszont, hagylak. Miattam aztán nehogy rosszul sikerüljön a darabod.

– Te mikor alszol?

– Amikor te – kacsintott és becsukta maga után az ajtót.

Elgondolkoztam azon, hogy utána megyek. Elképzeltem, ahogy sötétben focizik velem és…

Megráztam a fejem. Nem mehettem utána, hiszen sokkal fontosabb dolgaim is voltak, mint ő. A kávéra pillantva azonban öntudatlanul is mosolyra húzódott a szám.

A szombati napomat délben kezdtem el, mikor iszonyat nehezen kikászálódtam az ágyamból. Ötig mondogattam a szöveget fel magamnak, egészen addig, amíg már nem bírtam tovább, és kegyetlenül beledőltem az ágyamba.

Mire felöltöztem és elkészültem, egy óra lett, és keservesen tapasztaltam, hogy három óra múlva meg kell jelennem a főpróbán, amire nem igazán volt ínyem. Ha az nem lesz tökéletes, az előadás sem, és nem engedhettem meg magamnak, hogy Jaehyun miatt egy ilyen lehetőség gyászosan vesszen.

Így hát a már rongyosra olvasott szövegkönyvvel reggeli-ebédeltem, és töltöttem a maradék időmet. Nem tudtam, hogy Chanyeol már felkelt-e, mindenesetre nem láttam a kora délután folyamán. Vettem egy mély levegőt, és próbáltam minden erőmet az előadásra tartalékolni, így a szövegkönyv olvasgatáson kívül tévéztem és csokit ettem, mert az energia nagyban rám fért.

Fél négykor kiléptem a lakás ajtaján, bezártam, és kivételesen a lift felé vettem az irányt. Mindenhol spóroltam, ahol lehetett, így egy tíz perces késéssel értem be.

Nem én voltam az egyedüli, akinek mély karikák díszítették a szeme alját, mégis mindenki – legnagyobb meglepetésemre még én is – mosolyogva köszöntötte a másikat.

Neki álltunk a főpróbának. A kezdőjelentben még nem jött be a karakterem a képbe, így volt időm utoljára átnézni a szövegem, mielőtt megjelentem volna.

Először nehezen ment, de szép lassan belerázódtam a bőrébe. Az első próba alatt ötször súgtak, ami elég gáznak számított, de senki sem nézett rám megvető pillantással. Addig fel sem tűnt milyen klassz emberekkel dolgoztam együtt. Megveregették a hátam, és azt mondták, hogy csak jobb lesz ez.

Igazuk lett.

Mire elkészült a sminkem és felvettem a ruháim, elkezdtem izgulni. Ezt az egyik súgó csajszi észre is vette, és a vállamra tette a kezét.

– Ne parázz, segítek, majd ha kell.

Hálásan elmosolyodtam, és elindultam a helyemre.

Soha nem féltem kiállni az emberek elé és megmutatni nekik egy másik arcomat. Viszont a színpadon rendkívül egyedül éreztem magam, így mindig hívtam embereket a sorok közé. Soha nem tudtam, hogy kik ülnek ott a nézőtéren, de reméltem, hogy az öcsém és anyukám ámuldozva néz. Szerettem csillogni előttük.

Az első megszólalásom elég gyérre sikeredett, és muszáj volt átköltenem a szövegem, de nem tűnt fel senkinek. Nehezen sikerült elkezdenem, de a végére úgy éreztem, mintha egész életemben erre készültem volna. Pozitív csalódás volt.

Fáradtan rogytam le az öltöző egyik sminkes székére. Valami mámoros érzés vett körbe. Boldog voltam, hogy túléltem a mai napot, hogy nem sírva, hanem vigyorral a fejem távoztam a színpadról. Soha nem éreztem eddig ezt, de sokkal királyabb érzés volt, mint bármi. Kezdtem emlékezni, hogy miért is nem engedtem a nagymamáméknak egy félévnél tovább a manipulációt…

– Baek – lépett elém a súgó csaj. – Fantasztikus voltál. Bár néhol kicsit mást mondtál, de fel sem tűnt volna, ha nem nézem a szöveget!

Hatalmas mosoly volt az arcán. Rövid haját a füle mögé tűrte.

– Izé… köszi…?

– Bekka – segített ki és kezet nyújtott.

– Jól jött, hogy volt valaki, aki a hátamat támasztotta – fogadtam el a kezét és visszadőltem a szék támlájára, lehunyt szemmel relaxáltam, még mielőtt kimentem volna anyuékhoz.

Bekka épp valakivel beszélgetett, amikor elhaladt mellettem egy tök idegen lány. Bizonyosan egy színész barátnője, vagy valakije lehetett, mire megállt és megszólalt:

– Azta, hogy látsz ki ennyi vakolat mögül?

Határozottan rosszindulatú kérdése eléggé meglepett, mire Bekka megfordult és elkerekedett szemekkel válaszolt helyettem:

– És te a tollas szempilláidtól?  

– Rólad ne is beszéljünk…

– Talán valami problémád van? – vágtam hozzá most már én is a kérdésemet. – Megköszönném, ha kimennél, mert huzatot csinál a pislogásod.

A lány megeresztett egy gúnyos pillantást, mintha ő nyerte volna meg a csatát, és távozott.

– Ez meg ki a halál volt? – néztem fel bajtársamra.  

– Nem tudom, de ha még egyszer meglátom, úgy pofán vágom, hogy repülni fog a szempillájával együtt.

Elmosolyodtam és elégedetten nyugtáztam, hogy vele még én sem húznék újat.

Elköszöntem Bekkától, miután összeszedtem a dolgaim és átöltöztem, aki még elsütött valami verebes poént a csajjal kapcsolatban búcsúzásképp, majd keresőexpedícióra indultam, hogy a tömegben észrevegyem az apró öcsémet, az alacsony édesanyám kíséretében.

Kint az épület előtt kellett összeszednem őket, és legnagyobb meglepetésemre, mikor odaértem, nem két ember várt rám, hanem öt.

Hiába akartam, nem tudtam nem elsírni magam, amikor megpillantottam Sehun-t a fehér ingében, miközben épp Larát ölelte át hátulról. A lány nagyon csinos volt aznap, olyannyira, hogy még az nekem is szemet szúrt, de nem tudtam különösebben foglalkozni vele, mert épp azon voltam, hogy ne vegyenek észre, amíg össze nem szedem magam.

Gyorsan nyomtam egy hátra arcot, míg le nem töröltem a könnyeim, és próbáltam magamra aggatni egy kevésbé meghatódott fejet. Szép lassan elindultam feléjük, mikor Sehun kiszúrt és elengedte Larát, majd kitárta a karját, és elkiáltotta magát:

– Gyere, Csibém! – Kitárta a kezeit és várta, hogy megöleljem. Erre anyukám és Lara nevetni kezdtek, Chanyeol furcsa tekintettel fürkészte Sehun-t, az öcsém meg csillogó szemekkel nézett rám.

Odaléptem Sehun-hoz és röhögve megráztam a fejem, mire átölelt.

– Olyan hülye vagy.

– Te meg paraszt.

– Ahw, ne haragudj.

– Mindenről tudsz, mi?

– Többről, mint kellene – ütögette meg a hátam, majd elengedett.

– Hogy-hogy itt vagy? – néztem fel a jól fésült fejére.

– Gondoltam, figyelemhiányos lettél, hogy már nincs pasid – rántotta meg a vállát. – Meg aztán voltak emberek, akik rendesen zaklattak miatta. Körülbelül mindenki, aki itt van, és Kai – ölelte át a vállam, majd elképedt tekintetemre reagálva a többiekre pillantott.

– Úristen, Baekhyun, elképesztő voltál! – jött oda hozzám Jomin és ugrálni kezdett. – Olyan rohadt vicces volt látni téged félénken. Főleg gyámoltalannak.

– Nagyszerű volt – nyújtott át egy nagy csokrot anyu, és jól megölelgetett. – Olyan büszke vagyok rád!

– Jól van, jól van – mondogattam neki, és reménykedtem benne, hogy ő nem pityereg majd, mint ahogy én.

Ő csak elnevette magát és békén hagyott.

– Arra gondoltam, hogy megvacsorázhatnánk, viszont Jomin-nak sulis programja van, nélküle pedig nem mennék el, ha nem baj – mondta anyum, szerintem tök korrekten, mire Jomin lesütötte a szemét.

– Bocsánat, de felkértek, hogy kamerázzak valami előadáson, és muszáj mennem.

– Ne aggódjatok – vigyorodott el Sehun. – Majd mi megünnepeljük ezt Baekhyun-nal.

– Igen? – lepődtem meg.

– Jaja – szólalt meg Chanyeol végre. – Kai már mindennel előkészült.

– Jézusom – ráztam meg a fejem nevetve.

– Nagy buli lesz – mosolyodott el Lara.

Ha tudtuk volna, hogy mekkora…