Az író

Most először talán az életemben összeszedett szeretnék lenni, mert úgy érzem, ez a pillanat nem csak meghatározó, de jelentőségtelen is egyben, és egy ilyen ellentétet csak is rendszerességgel tudom befogadni.

Tehát.

Ha belegondolok két ember megismerkedésének pillanataiban nagyjából három dolgot szoktak befogadni egymásról a felek: kinézet, név és az addigi tapasztalatok (benyomás, előismeret, stb.). Internet névtelenségében van valami furcsán nyugtalanító ilyen téren, amit egyszerre szeretek és utálok. Az oka a következő: A jövőben lesznek olyanok, akik soha nem tudják meg ki voltam (hogy néztem ki vagy mi volt az igazi nevem), de jobban fognak ismerni, mint azok, akik a közvetlen környezetemben élnek.

A név és a kinézet sokat elárul annak hordozójáról, viszont én előtted egy álnévvel, és egy képzelt alakként jelenek meg, ami ha belegondolunk eléggé bizarr és fiktív. Pedig én nem egy karakter vagyok, hanem élő és lélegző személy.

És a leghátborzongatóbb az egészben, hogy ezzel te teljesen tisztában vagy.

Olvasol egy teljesen idegen személyt, és hallod a hangját, igaz?

A mi megismerkedésünk más, kedves Olvasó, mi nem a fentebb említett találkozást éljük át most. Nem rázunk kezet, nem mutatkozunk be egymásnak.

Mi csak találkozunk a sorok között, elrejtve egy szó mögött.

Egy Lapon.

Ami az enyém.

Álmodozó vagyok.

Álmodok egy olyan valóságról, ahol te és én egy térben vagyunk, és én mesélek magamról.

És te is az vagy.

Állunk egymás előtt, majd helyet foglalunk a víztükrön, ahonnan tökéletes a visszatükröződése a vérvörös csillagokkal teli nappalnak. Én minden bizonnyal fekete csőgatyát viselek, valami egyszerű, egyszínű feszülős pólóval (menta-zöld színűt, mert az a kedvencem). A fekete szakadt surranót leszedem a lábamról, és törökülésbe helyezkedem el plüss jegesmedvémet Eugenet szorongatva.

Megállapítod, hogy nem vagyok egy vékony alkat, de nem is titulálnál a másik kategóriába sem. Olyan pont jó.

Világosbarnából szőkébe átmenő hajamat birizgálom, mert furcsán érzem magam előtted, hiszen eddig még nem is találkoztunk. Megjegyzed, hogy a felső kiemeli a zöld szemeimet, mire elnevetem magam, amitől láthatóvá válnak a kissé rendezetlen fogaim, bár nem zavaró, mégis gyorsan a szám elé kapom a kezem.

A háttérben megszólal Ten New Heroes c. száma, amitől a találkozás még inkább fantasztikusabb lesz. Mesélnék neked ezer és hét gondolatról, ami a fejemben zajlik, de inkább nem teszem, hiszen hirtelen sok lenne neked.

A zenéről kérdezel, én áradozni kezdek. Ez így működik. Mesélek neked a kpopról, ami az életem legmeghatározóbb része, és ezt le se akarom tagadni. Felsorolom az összes kedvenc bandám: got7, exo, nct, b.a.p, victon, seventeen, monsta x, suju, de ügyelve arra, hogy a lányokat se hagyjam el: mamamoo és twice. Majd miután kiáradoztam magam a Bambamről, és arról, hogy az nctből lehetetlen kedvenc tagot választani, mégis csak megállapodom Ten és Mark mellett.

Te csak hallgatsz, némán.

Rádöbbenek, hogy megint nem tettem említést arról, hogy akármennyire a kpop félelmetesen nagy részt fed le a zenei ízlésemből, de nem foglalja be az egészet, hiszen ott van a one ok rock vagy Ross Lynch vagy a 5sos, de felhozom Tom Odell, Lauv, Neighbourhood, de még a kedvenc német bandám az Annenmaykantereit nevét is.

Ámulsz a sok információ hallatán, én pedig megvakarom a tarkóm.

Azt hiszem, nem tanulok ebből, és hozom a sorozataim, animéim és kedvenc könyveim listáját, de mivel ezt rengeteg idő lenne legépelni, így azt a két órás beszélgetést egyetlen egy következtetésre rövidíted le magadban, ami a következő: fangirl.

Pedig még nem is mesélem el neked életem ténylegesen egyik legszebb napját, azt a bizonyos 2017. május 7.-ét, amikor elvesztettem lelkem egy kisebb darabját. Azt a b.a.p. koncertet, ami végig fogja kísérni az életem minden pillanatát.

Elmosolyodsz, mert feltűnik, hogy rendkívül cserfes vagyok, majd elszomorodsz, mikor elmesélem neked a rendkívül zűrös, megfelelési kényszerrel, igazságtalansággal teli mindennapjaimat. Rájössz, hogy nem fektetek mindenbe elég akaratot, emiatt is vagyok olyan az iskolában, amilyen, pedig látod bennem az akarás apró szikráját.

Túlértékelsz, pedig csak egy átlagos ember vagyok.

Öt éve blogger, sok ideje kpopper, egyenlőre még gimnazista – suttogom a szavakat, amik alakot öltenek, majd elmerülnek a vörös vízbe.

Te nem szólasz.

Én írok, és úgy érzem, hogy még nincs vége.

De te felállsz, majd elköszönsz.

Magamra hagysz.

Egyedül írok azzal az érzéssel a mellkasomban, hogy már megint csak rólam szólt minden, pedig érdekeltél volna.

Remélem, hogy lesz alkalmunk újra beszélni, mert ha ezt végighallgattad szeretnék veled újra találkozni.

Újra a sorok között, elrejtve egy szó mögött.

Egy Lapon.

Ami az enyém.