J A C K S O N W A
N G
1 évvel ezelőtt
Amint meglátom,
mosolygok.
Hiába vannak mások is,
akikre szintén, az teljesen más, mert ő velük ellentétben soha nem viszonozza a
gesztust. Fogalmam sincs, hogy ez miért olyan vonzó, mégis erősebb mágnes, mint
aminek hittem.
Három hét alatt az ember
könnyen megtapasztalja, hogy milyen is Mark Tuan, de semmit sem tud meg róla.
Ahogy ő sem tudhat meg
rólam.
– Kávét? – kérdezem, mire
ő csak bólint és leül a bárszékek egyikére. – Milyen volt a napod eddig?
– Jó – gondolkozik el,
majd egy fél perc tétlen csönd után újra megszólal. – Tied?
– Okés – billegtetem a
fejem. – Kajáltál már?
– Nem, miért?
Újra felnézek rá és mosolyom
szélesebb lesz, mint amilyen eddig volt. Szemöldökét értetlenül összeráncolja, olyan
fejet vág, aminek nem igazán tudok ellenállni.
– Jeongyeon mindjárt jön
váltani.
– Csak téged – mondja
lassan, majd leesik neki. – Nem Jackson. Legutóbb is elmentem veled, aztán Soo
nagyon kiakadt.
– Rám akadt ki – bökök
magamra.
– Számít? – emeli fel az
egyik kezét, ami annak a jele, hogy továbbra is ellenzi a dolgot. Mindig halkan
beszél, szinte suttog, ami mellett a halvány gesztusai felérnek egy-egy nagyobb
kiabálással vagy érzelemkitöréssel.
– Igen, és különben is,
azért akadt ki, mert nem szóltam neki, hogy nem leszel itt, ő meg azt hitte,
hogy leléptél.
– Mert most szóltál? –
túr bele oldalt a hajába, ami miatt muszáj zavartan elfordulnom tőle, miután
lerakom elé a kész kávét.
– Igen – motyogom, mire
válaszként csak a kanál és a csésze csörömpölését hallom.
Mosogatás közben próbálok
megfeledkezni róla, de nem megy, mert direkt feltűnően hangosan iszik, hogy
rávegyen a magyarázatom elmondására. Másnak ilyen taktikákat hónapok alatt sem
sikerül kiötlenie.
– Tudtam, hogy nem fogsz
enni – törölgetem a kezem. – Soha nem eszel.
– Ezentúl mindig meg
akarsz hívni? – néz rám úgy, mint egy komplett idiótára.
– Igazad van, húsz
vagyok, belefogok dögleni heti háromszor abba, hogy kiadjak ennyi pénzt.
Bólogat.
– Irónia volt.
– Tudom.
Innentől kezdve valamiért
meg sem hallom, hogy ott van.
Annyira tipikus.
Fejemet rázva lépek oda
az asztalhoz, ahol egy pár épp beszélget.
– Segíthetek valamiben?
– Oh, igen! – mosolyodik
el a nő, majd megigazítja a feje tetején lévő iszonyatosan szoros copfját és
öltönyös férjére pillant, amit követek a szememmel. – Sooyoungot keresnénk.
– Most még nincsen itt –
mondom, majd gyorsan a fali órára pillantok. – Húsz perc múlva érkezik.
– Akkor azt megvárjuk – pillant
rám kedvesen a férfi, majd az itallapot böngészi.
– Esetleg addig hozhatok
Önöknek valamit?
– Egy tejeskávét innék.
– Szerintem én is –
állapodik meg a nő is. Meghajolok, majd indulok a pulthoz, ahol Mark még mindig
könyököl.
– Nem kezdődött el még a
műszakod? – hülyülök vele, mire komolyan megrázza a fejét. – Szeretem, hogy
olyan jól lehet veled poénkodni.
Szemei kérdően
csillognak, mire csak legyintek egyet a kezemmel és neki állok a rendelésnek.
– Megcsinálom ezt a két
kávét, és kezdhetsz készülődni.
Mark válaszul
rábiggyeszti az állát a könyöklő kezére, miközben engem néz.
– Ezt hagyd abba! –
szólok rá, mire megrántja a vállát. – Komolyan Mark! El fogom rontani a kávét. –
Pimaszul elmosolyodik, majd leugrik a székről. Egészen addig a pillanatig azt
hiszem, hogy mosdóba ment, míg nem hallom meg, ahogy köszön valakiknek.
– Mit adhatok? – hallom
meg az egy fokkal hangosabb beszédstílusát.
– Két forrócsokoládét
szeretnénk – mondja a lány, de nem igazán foglalkozom vele, csak azzal, hogy
Mark milyen magabiztosan áll mögöttem.
Bár az a fekete csomag a
hátán, még mindig a frászt hozza rám, de amíg nem csinál semmit, úgy döntöttem
jobb békében hagyni.
Mondani szeretnék
valamit, de nem tudok, így folytatom a kávé megcsinálását.
– Okés. Elvitel vagy
helyben fogyasztjátok? – Annyira furcsán ő, de mégis annyira különösen nem. – Akkor
pár perc és kivisszük nektek. Fizetni ráértek azután, hogy megittátok.
Eddig észre sem vettem,
hogy ilyen közel kell állnia két embernek a konyhában. Markkal már a fél méter
is az.
Arrébb is áll, amint ezt
ő is felfedezi.
Érdekes pillantást vet
rám, mintha várna tőlem valamit, ám nem igazán tudok megszólalni. Elismerő
pillantást vetek rá, mire ismeretlen arckifejezést ölt fel az arca.
Mintha zavarban lenne…
Aztán eltűnik, mintha ott
sem lett volna az érzelem.
– Sziasztok! – köszön Jeongyeon
harmadikként belépve az erre éppen alkalmas helyiségbe. – Átveszem az ingem és
mehettek – mondja, majd besurran a személyzetibe.
Markra pillantok.
Kócos a haja – megint
vagy inkább még mindig, hatalmas szürke pulóvere pedig tökéletesen eltakarja,
hogy rengeteget kéne ennie ahhoz, hogy normális súlyban legyen. Arcán viszont
egyáltalán nem látszik, hogy naponta ha reggelizik valamit.
Befejezem a kávékat, és
felteszem a tálcára, de meglepetésemre Mark mellém terem és kiveszi a kezemből.
Először megilletődve pillantok a két lány felé igyekvő srác után, de mire
visszafele igyekszik, már csak mosolygok.
– Nagyon belelendültél.
Csak nehogy kifáradj, mire elkezdődik a műszakod.
Tudomást sem vesz rólam,
és Jeongyeon felé fordul, aki éppen zenét vált.
– Köszönöm.
A lány felpillant és
meglegyinti a kezét, jelezve, hogy semmi probléma, megoldja egyedül is.
Valahogy a srác mindenkiből kihozza, hogy hasonló nyelven kommunikáljanak vele,
mint ő másokkal.
– Hova menjünk? –
kérdezem, mikor kilépek az ajtón.
Tétlenül megrántja a
vállát.
– Burger?
– Nekem oké – mondom,
majd elindulunk az öt percre lévő helyhez.
Általában csendben
sétálunk egymás mellett, ami valahogy már sokkal könnyebben megy, mint a
társalgás. Mindig nagy a forgalom a belvárosban – pedig igazán kisváros a miénk
– amit Mark nem igazán szerethet, így ha akarna, se szólalna meg.
Az ég a napokban
kitisztult, ám a hőmérséklet közel sem olyan nyári, mint amilyennek kellene
lennie.
Átmegyünk a zebrán,
viszont, mikor balra nézek valami akaratlanul is kiszúrja a szemem.
Francba!
– Mark figyelj… menj be,
utánad megyek, csak ott hagytam a telefonomat az asztalon.
Rá se nézek, pedig
akarok, csak félek, hogy szem elől tévesztem a démont.
– Oké.
Nagyon halkan mondja, a
megszokott módon semmilyen létező hangsúllyal, és elindul.
Nézem, ahogy bemegy az
étterembe, nézem a hátán lévőt és belül rendkívül szarul érzem magam.
Bárcsak az övét is ilyen könnyű lenne levadászni.
Gyors léptekkel követem,
közben pedig imádkozom, hogy legyen nálam valahol tabletta. Tekintettel arra,
hogy napközben olyan ritkán bukkannak fel, mint a baglyok, nagyon nem vagyok
ilyen akciókhoz szokva.
De a becsületem nem
hagyhatja, hogy csak úgy szabadon mászkáljon, és amint találok egy csomagnyit a
zsebembe, befutok a közeli sikátorba. Körülnézek, hogy senki se figyelt fel e
rám, majd gyorsan beveszem a tablettát.
Vemiq-ek adják nekünk
őket. Olyan Látók, akik valamilyen szinten mágikusak is: ők csinálják a
fegyvereket és az ő könnyükből készülnek azok a bogyók, amiket beszedve
láthatatlanná válunk tíz percig az emberi szem számára.
Gyorsan mozgok.
Kerülgetem az embereket,
és igyekszem újra észrevenni a démont, még mielőtt felszívódna a földszínéről.
Egyszer csak kiszúrom,
egy szőke hajú hölgy mellett állva. Kisgyerek alakja nem is lenne olyan ijesztő
hátulról, ha nem lenne kátrány fekete.
Ő is észrevesz engem, így
egyből felém kezd futni. Mint valami elcseszett filmben, ahol az apa egy húsz
éves meleg srác és a kisgyerek egy földöntúli szörnyeteg, aki emberek idejéből
él. Minden apró másodperc, amivel létezik egy másik ember életéből ment el.
Valahogy a démonok jobban
kedvelik a velük létrejövő Kapcsolatot, mint amint az emberekkel tudnak
létesíteni, így bármikor nekünk jönnek. Mint a rossz tinédzserek: mindig az
kell nekik, amiket nem kaphatnak meg.
Így történik az, hogy
amint a kezembe akad Atlantis, három másodpercre rá egy hangos sikollyal
felszúródik a mocsok. Kezeivel kalimpál felém, de mivel a szívét szúrom át pár
pillanat múlva fekete hamuvá sorvad mindene. Az óriási vörös szemei, az orr nélküli
arca, hatalmas szája, ami tele van három sornyi fogazattal.
Minden porcikája, ami ha
hozzám érintkezik a hátralévő időből órákat, sőt napokat rabolhat el.
Nézem a port, ahogy a
levegőben száll.
Az időt, ami kárba vész.
Ahogy eltűnik az éterben.
Majd megyek meghánytatni
magam, hogy előbb elmúljon a gyógyszer hatása.
***
Ahogy belépek anyáék
előszobájába, rájövök, hogy még nem hívtam fel Markot, így mikor lépteket
hallok gyorsan kiabálok egyet: – Tíz perc és jövök!
– Jackson most kéne
jönnöd – állít meg anya az ajtóban. – Markot utána is fel tudod hívni.
– Miért ez nem ilyen
hosszú családi megbeszélés dolog?
– Remélem Jisung
beszélgetéséről sem emiatt késtél el…
– Én? – bökök magamra
elképedve. – Dehogy késtem! Előbb kezdtétek el!
– Gyere be! És utána
beszélsz vele! – forgatja meg szemeit anya figyelembe sem véve enyhe kiakadásom
okát, majd határozott léptekkel távozik. Az utóbbi azért olyan megemlíteni
való, mert elmondása szerint nem tud közlekedni koktélruhában, viszont a gyakorlatban
gyorsabban érhet be a szobába, mint én.
Ebből egyszerűen
leszűröm, hogy ez a találkozó komoly jelentőséggel bír, hiszen anya nagyon
kitesz magáért. Talán annyira, mint Jisung beszélgetésén, pedig nem is neki kellett
tartania, ami viszonylag jó hír, mert így legalább nem okolja magát, amiatt,
hogy Jisung teljesen kiakadt és azóta is a szobájában kuksol.
Elhessegetem unokaöcsém
gondolatát és belépek a nappalinkba, aminek szinte már színpadi megvilágítása a
különösnél is jobban irritál. Várom a percet, hogy megszokjam, ám az elmúlt
húsz év során még nem sikerült.
Hiába nézek lefelé a
faparkettára egyszerűen még így is hunyorítok.
Feltekintve megpillantom
a reggeli párt, akik anyát keresték. Először meglepődnek – ahogy én is – de olyan
gyorsan tűnik el az arcukról a kételkedés, mintha ott sem lett volna.
Csodálatos dolog ez a mimika!
– Jackson Wang.
– Örülök, hogy
megismerhetünk – mosolygott kedvesen a nő. – Amy Flerens – nyújt kezet nekem,
amit egy pillanatra furcsállok, de amint csak tudom, megrázom.
– Joe Flerens.
Próbálok nem furcsán
nézni rájuk, hiszen a tény, hogy ázsiai neveket vártam és amerikaiakat kaptam
nem a legmegszokottabb szituáció, amivel valaha találkoztam, holott egészen
középiskoláig én is Amerikában éltem. Talán a tény, hogy nem csak mi vagyunk
egyedül ilyenek, kellemesen érint.
A nő fényes haja szorosan
egy copfba van fogva, bársony kék ruhája pedig pontosan a térde előtt lengedezik.
Nagyon vékony és egy magas velem. A férfiről a szín tiszta fekete haj már nem
igazán mondható el, őszülő tincsei nagyobb számban vannak már, mint sem az
eredeti. Flancos ingben és zakóban van, ami zavarba hoz, hiszen az én farmer
kék póló kombinációm nem éppen alkalmi darab.
Apa a kanapé melletti
fotelba foglal helyet és komolyan néz rám – talán mert nem öltöztem ki, vagy
mert alapjáraton idegesíti, hogy anyának kellett behessegetni az ajtón. Minden
bizonnyal hallhatta, hogy tíz percet akartam még kérni.
– Nos, akkor – csapja össze
a tenyerét Amy. – Kezdjünk is bele – int a kanapé másik végében található fotel
felé, hogy helyet adjon nekem.
Tétlenül az órára pillantok,
és a tény, hogy nyolc óra nem nyugtat meg különösebben. A telefonhívásaimat
kilenc óráig kell lerendeznem, így erre, ha van negyven percem.
– Jackson húsz éves vagy
igaz?
Bólintok, majd a kérdés
mivolta elgondolkoztat. Ugyan ezek a mondatok hangzanak el egy átlagos Látó
avatáson.
– És öltél már démont?
– Persze – nézek furcsán
a nőre, miközben leülök. Talán a sokk miatt, mert ilyen nyíltan beszélünk erről, talán mert
ennél röhejesebb kérdést még nem szegeztek nekem Látók.
– Ne haragudj, muszáj
megkérdeznem – legyint kedvesen, mire én továbbra sem értek semmit.
Muszáj?
– Édesanyád említette,
hogy jóban vagy Jinyounggal. Akkor tudhatod, hogy jár felderítésekre.
– Igen, Los Angelesbe.
– Igen – mosolyodik el. –
Életre való egy srác. – Újra az arca előtt legyez a kezével. – De nem is ez a
lényeg. Nem tudom mit említett neked, mindenesetre nálunk szokott lakni az idő
alatt, míg felderítéseken van.
Érzem, ahogy az
információk súlya eljut a tudatomig, így arcom pirospozsgásan virít.
Megtisztelve érzem magam, hogy velük beszélhetek.
A felderítések a Látó családok
közötti amolyan nemesi vadászatok, ahol az elit krémje démoni csomópontokon
harcol. A démoni csomópontok általában nagyvárosok közelében van, ahol több
mint száz démon is előfordulhat egyszerre.
A helyszíneket, pedig a
legképzettebb és tapasztalt Látók (nagy eséllyel pedig Vemiqek) adják. Ők nem
csak a Látói világból kapják a pénzüket, hanem elismertek a normák világában
is.
– Mi tartjuk kézben az
eszközök erejét. Nem tudom, hogy tudod, mit jelent ez.
Megrázom a fejem. Soha
nem hallottam még semmilyen ilyesmi dologról.
– Hogy hívják a kardod? –
szólal meg egyszer csak a férje, majd előkapja a telefonját.
– Atlantis – válaszolok érces
hangon, mire a férfi pötyögni kezd rajta.
– Meg vagy – neveti el
magát. – Utoljára ma öltél pontban tizenhárom óra huszonhét perckor.
Elképedek.
Anyáékra pillantok,
akiket ez meg se lep. Szóval ez ilyen köztudott dolog.
– Most teljesen úgy érzem
magam, mint a Beszélgetésnél.
– Mert ez is az –
mosolyodik el a nő. – Tudod egy Látó életében három beszélgetés van: az első,
ahol megtudja mi, a második, amikor ezzel az értékkel felnőtté válik, a harmadik,
pedig halálakor, viszont erről csak a Vemiqek és a haldokló Látó tud.
Ezek szerint a férje Vemiq – állapítom meg magamban, de csak a mellett a tény
mellett, hogy még semmi konkrétat nem mondtak.
Azon kívül, hogy Jinyoung
előbb lett látói felnőtt, mint én.
Ez frusztrálni kezd.
– Szóval Jackson, mint
tudod maga az, hogy eddig a beszélgetésig eljutottál már önmagában nagy dolog,
ugyanis társadalmunk egyharmada képes körülbelül ezt a szintet megütni.
A nő hangja csak úgy
hullámzik a fejemben.
– És mivel a
Családotoknak egyenlőre nincsen képviselője, hiszen tegnap visszavonultak a
szüleid egy időre, így téged szeretnének képviselővé megtenni.
Egy kukkot sem értek.
– A képviselő poszt mivel
is jár? – kérdezem kicsit talán sokkolva.
– Alapvetően azzal, amit
Jinyoung csinál: elmegy felderítésre és képviseli a családját. Természetesen a
családból több felnőtt is ott lehet, ám a nagyobb pénzt csak a képviselő viheti
el.
Pénzt?
– Mégis milyen pénzt?
Hivatalosan is
összezavarodtam.
– Szóval – neveti el
magát a nő, úgy ahogy Mark szokta. Csak egy apró fújás az orron át és árnyal
mosoly kíséretében. – A valóság az, hogy nem csak a Látók tudnak a démonokról, hanem
rengeteg befolyásos ember.
MI?
Szinte értem, ahogy gyermeki
hitem millió darabkára törik szét.
– És ezek az emberek
előszeretettel támogatják a szervezetünket. Ám mint mindennek, ennek is vannak
trükkjei: nem tudom, hallottál már olyan pletykákat, hogy mire képesek a
Vemiqek?
– Hallottam – bököm ki
nagy nehezen. – Tőlük kapjuk a tablettákat, képesek démonná változni – bár ezt
kétlem, és egyéb hasonló dolgokat sem igazán hiszek el.
– A Vemiqek – szólal meg
a férfi. – Amilyen én is volnék – támasztja alá a feltevésem. – Valóban adják a
tablettákat, illetve nem tudom ezt mennyire hallottad, de nem hiszem, mert nem
olyan dolog, amiről csak úgy pletykák mennek, de képes vagyok látást adni egy
normának.
Sokkolva vagyok.
Nem érzem, hogy tudnám
mozgatni a kezem.
– Ugyanis rengeteg
különböző eset miatt, ez nagyon fontos. De legfőképpen azért, mert így
támogatást nyerhetünk ki az emberekből. Elég aljas, de az életben maradáshoz
kell. Tudod kik azok a Lovagok?
Megrázom a fejem.
– A Lovagok azok a Látók,
akik ezekből a támogatásból élnek. Ilyen most amúgy Jinyoung, szóval most már
hivatalosan is elmondhatod, hogy van egy Lovag ismerősöd. Ők általában testőr
munkát végeznek vállalat igazgatóknak, és egyéb pénzes embereknek.
Úgy érzem itt jött el a
túl sok információ ideje. Valahogy ezeket fel kell dolgoznom.
Ám a nő újra beszélni
kezd, ami nagyon remélem, már a végét jelenti.
– Tudjuk, hogy ez így sok
egyszerre, majd ha bármilyen kérdésed akadna, kérdezhetsz minket, illetve a
szüleidet is – sandít anyára. – Viszont szeretnénk, ha jövő hét hétfőn, vagyis
öt nap múlva, elutaznál Jinyounggal hozzánk, és akkor első kézből tapasztalhatsz
meg mindent, illetve kicsit jobban meg tudnád emészteni a hallottakat. Meg hogy
jobban megismerhessünk.
A mosolya őszinte.
Az egész ember az.
Mind a ketten.
Viszont annyira idegen ez
az érzés.
– Köszönöm a lehetőséget –
állok fel és meghajolok, mire a nő továbbra is legyezgetni kezd az arca előtt. –
Viszont most elmennék telefonálni, ha nem nagy gond.
Apára nézek, aki
összevonja a szemöldökét, de anya megelőzi.
– Menjél csak!
Még egyszer meghajolok,
majd gyorsan tárcsázom a Nevelőotthont.
– Városi Gyermekotthon,
miben segíthetek?
– Szia Jackson vagyok –
nevetek bele.
– Azt hittem ma már nem
is telefonálsz – nevetgél Jisoo. – Szólok neki.
– Köszi.
Ilyenkor mindig két perc
idegesítő csönd következik, amíg Marknak szólnak, hogy menjen a nem tudom
hanyadik fülkéhez, hogy tudjon velem beszélni.
– Soha nem hívsz ilyen
későn – állapítja meg, amitől megijedek, mert azt sem hallottam, hogy felvette
a telefont. Mark kijelentéseit már önmagukban automatikusan kérdésre
konvertálom, ha olyan a helyzet, így ezt egy aggódó: történt valami? formájában
továbbítottam az agyamnak.
– Jöttek hozzánk
vendégek.
Utálok neki hazudni.
– Az jó.
– Igen. És valószínűleg
el kell utaznom hozzájuk öt nap múlva Los Angelesbe, valami családi dolog
miatt, de hogy őszinte legyek nem értek belőle semmit, és az egész teljesen
kusza.
– Miért?
– Mert most leültettek és
teljesen felborították a világomat. Kiderült, hogy Jinyoung már régóta jár oda,
de hiába említette, soha nem kérdeztem rá. És nem mondta, hogy azzal a
munkával, amit ott csinál, lehet pénzt keresni. Szóval most fel vagyok
zaklatva.
Legalább az érzéseket hitelesen adom át.
– Ha oda mész jobb lesz, nem?
– Hát nagyon remélem,
mert most egyáltalán nem érzek semmit sem rendben.
– Holnap dolgozol?
– Nem, pedig el tudnám
terelni a gondolataimat. Mikor végzel? – váltok témát és kilépek a hűvös nyári
levegőre.
– Délben, mert Jeongyeon
is szeretne most pénzt, így anyud azt mondta, hogy előbb elmehetek.
– És ezt jelentette az
igazgatónak?
Az agyam hirtelen el is
felejtette, hogy éppen súlyos drámán megy keresztül.
– Miért? – Ez Mark
mindent, de semmit sem sejtő hangja.
– Megmutatom neked a
mezőt, amiről beszéltem – vigyorodok el.
– Holnap?
– Igen.
– Nem akarok meghalni.
– Nem vagyok tömeggyilkos
– háborodok fel.
– Úgy értettem… megölnek,
ha anyud jelentette és nem érek vissza időben.
– Kockáztass – kacsintok az
utcának.
– Nem igazán akarom
elveszíteni az egyedüli lehetőségemet arra, hogy kimásszak innen.
– Mark?
– Mi az?
– Ez egy összetett mondat
volt.
– Jackson?
– Igen?
– Leraklak.
Mondta és lerakta.
Elképzelhetően zavarba
hoztam és ez a tény csak mosolygásra készet.
Olyan mosolygásra, ami
alig várja, hogy lássa élőben az unott arcát, az unott mondataival, de
rendkívül színes érzelmi világgal rendelkező szemeivel.