Atlantis - 5. Soha sem volt voltak

 [zene]

M  A   R   K      T   U   A   N

Éjszaka.

A kedvenc napszakom, egészen eddig a pillanatig. Sosem értettem, milyen is egy egész estét végigforgolódni mostanáig, mert nem okozott gondot, ha a gondolataim szélsőségesen hangerővel kommunikáltak egymással. Viszont ma kivételesen olyan halkan suttognak elmém egy eldugott kis szegletében, hogy lehetetlen őket kizárni. Hang, mely meglehetősen zavaró és félelmetes.

Mintha az aznapi hallott különféle emberek más és más mondatai hangoznának el a szobában. Meg az a zene, amely csöndesen szól a háttérben, úgy hogy nem is létezik.

Hangosan lélegzem, erősen ver a szívem, szemeim pedig nem kedvelik a sötétséget, így akaratlanul is maguktól kinyílnak.

Felülök. Kissé szédelegve, de kikecmergek a takaró alól, amit egészen azóta szorongatok a kezembe, mióta Jackson egy váratlan pillanatba az ölembe nem dobta egy párna kíséretében. Pizsamám az a szakadt felső, amit még technika órán négy évvel ezelőtt össze ragasztóztam, és a mosásban az apránként összeállt foltok búcsút intettek az anyagtól.

Khaki színű, ahogy az alsó részként szolgáló rövid gatyám is, így egy nagy járkáló fűfoltként tétlenkedem a konyhába. Igazság szerint eleinte csak némi vizet akarok magamhoz venni, de idővel rájövök, hogy éhes vagyok. Ez a megállapítás eddig nem okozott gondot, hiszen a menza mindig tartogatott magában maradék almákat és pogácsát. Régen. Most viszont a történtek után Jackson konyhája nem az a hely, ahova kérdés nélkül betenném a lábam. Noha a benne kialakult feszültség hátteréről halvány lila gőzöm sincs, de minden bizonnyal egetrengetően fontosak lehettek.

És én minden bizonnyal egetrengetően elcsesztem mindent.

Végül vizet töltök a poharamba, azzal járkálok fel s alá egészen addig a pillanatig, míg Jackson kómásan ki nem lép a szobájából. Először észre sem vesz, feltehetőleg amiatt, mert sötét ruhába állok a szoba egyik kevésbé világos sarkában. Szeme kis idő után rám irányul, arcán halál félelem tükröződik, majd ösztönösen nyakláncához kapja kezét, mintha képes lenne egy érme segítségével megbirkózni bárkivel.

Én vagyok – akarom mondani, de nem teszem. Feleslegesnek érzem, mert Jackson felismer, leengedi kezét, és egy sóhaj kíséretében elindul felém.

A konyha nem elég nagy ahhoz, hogy kényelmesen kikerüljön, ezt egy másodperc alatt felmérem, így a lehető leggyorsabban kijövök a helyiségből, még mielőtt a srác betenné a lábát. Nem törődve Jackson értetlen pillantásával visszamászok a kanapéra és bebújok a takaró alá. Nem fekszem le, csupán törökülésből döntöm hátra a fejemet a bútor hátoldalára. A plafont bámulva rájövök, szégyellem magam, de az indokot, mintha kiradírozták volna. Az öngyötrésem ezután a megállapítás után értelmetlenné válik, én pedig állva a tudás és az érzés kettős pereme között, nem tudom eldönteni, merre kéne lépnem.

Hiszen tenni egyik ellen sem fogok, de érte sem. Képtelenség egy mérlegre helyezni a kettőt. Ok nélkül nincs értelmes bűnbánat, viszont tudatlansággal elnyomni az érzelmet, szintén ostobaság.

Érzem, ahogy Jackson tisztes távolságban lehuppan mellém, felkeltve gondolataimból.

Sokáig nem szól, csak az ujjait tördeli vagy nagy levegőket véve próbál valamibe belekezdeni. Egyiket sem látom, csak hallom, mert biztosan zavarban lennék a kellemetlen Jacksontól, így inkább a nem világító lámpát bámulva találgatom, hogy épp min ügyködik.

Úgy mondanék valamit.

Ez a gondolat nem hagy nyugodni. Úgy érzem, hogy ezek után nekem kéne bocsánatot kérnem, de azt sem tudom, miért, mégis nem lenne fair, ha ő tenné meg.

De nem szólalok meg. Tulajdonképpen, mert belém fagy a lélek.

Először csak annyit veszek észre, hogy az a két méter, ami kettőnk között volt, eltűnik. Ott ül mellettem. Közvetlen mellettem. Valamiért emiatt a felfedezés miatt tekintetem rá vándorol. Maga elé néz, míg én meg rá, mert fogalmam sincs, mit csináljak. Késztetést érzek, hogy mellé bújjak, de nem engedem magamnak, hogy holmi ösztön irányítson.

– Miért csinálod ezt?

Mély hangja fáradtan cseng.

Én is kérdezhetném – gondolom magamban az eddigi gondolataimhoz képest fájdalmasan hangosan.

Elmosolyodik.

Jackson mindig is nyitott könyvként viselkedett velem. Mindig kiszámítható, még akkor is, mikor meglepődtem rajta, végül rájöttem, hogy annak semmi köze a váratlanhoz. Soha nem akarta becsapni az embereket, másnak mutatni magát, mint amilyen.

És mégis itt az őszinte érzései érthetetlenek, zavarosak, olyanok, mintha nem is az övéi lennének. Tekintete után kutatok, türelmesen várom, hogy végre belenézzen a szemeimbe; hogy lássa, bármit is csinálok, azt nem direkt.

De nem teszi.

Feláll, majd szó nélkül visszasétál a szobájába, és a zár kattanásából ítélve, nem is szeretne többet kijönni.

Én pedig nem megyek utána.

***

Felébredek.

Ezen a tényen meglepődöm, nem csak azért, mert az idő lassan dél felé jár, hanem még alapvetően az is nehézkesen jut el a tudatomig, hogy elaludtam valamikor. Tisztán emlékszem, izgultam, meghal-e a film főszereplője, aztán... semmi.

Körbenézek.

A tévé bekapcsolva maradt, a lakás, pedig üresen kong, már amennyire a műsorban szereplő két férfi barokkos mély hangjától tud.

Jackson sehol, én pedig álmosan pillogok, majd abból a félbemaradt felülésből visszaesem a hatalmas párna öblítő illatú tengerébe. Akarva vagy akaratlanul – már magam sem emlékszem – újra elalszom, ám mélyre nem úszom le, így csak az álmaim hullámain ringatózom.

Nem érdekel semmi.

Csak fekszem, lehunyt szemmel, és próbálok nem a kinti eső zajára fókuszálni, mert arról halvány emlékek sejlenek fel, amik valamiért hányásra hasonló késztetésre ösztönöznek. Mintha a hang egy régi gennyes seb felszínét szántaná fel, és a rothadás (amely belőlem áramlik) édes szaga az orromba kúszna. Kisebb koromban, ha esett, végig a mosdóban kuksoltam, félve, hogy az aznapi étkezésem vissza akar jutni a felszínre.

Most csupán kizárom a hangot, de még így is érzem az émelygést, viszont sokkalta jobban kezelem a dolgot, mint annak idején.

A hasam igen hangosan megkordul, amire kinyitom a szemem. Emlékszem ugyan, hogy tegnap éhesen barangoltam, de nem hittem volna, hogy hányingert leküzdő erővel akarja ezt tudatomra adni a szervezetem.

Valahogy kikászálódom a takaróból, és magára hagyom a kanapét. Felöltözöm, megmosom az arcom, fogat mosok, és végül összepakolok magam után. Mindent.

Nézem a tévét a világosbarna oldaltáskám és az összehajtogatott ágynemű között ülve, mikor már nem marad más tennivalóm. Hasam korgása lassan abbamarad, mégis gyakran pillantok a hűtő felé.

Mikor reklám következik, felállok és reményekkel teli gondolatokkal nézek be végül a hűtőbe. Arra gondolok, képes lennék bármit megenni, csak ez a sanyargató érzés szűnjön meg, de látva azokat a dolgokat valahogy egyik sem a "bármi" kategóriába tartozik.

Becsukom az ajtaját, és megfordulok azzal a szándékkal, hogy visszamegyek tévézni, így észreveszem Jackson telefonját a pulton egy nevemmel ellátott papírra rakva. Magam felé fordítom, majd kissé hunyorogva olvasni kezdem.

„Mark!

Elmentem dolgozni. Nem tudom, mennyire emlékszel az útra, de csak el tudsz idáig buszozni. Itt hagytam a mobilom, ha bármi van, hívd fel a Kávézót (én fogom felvenni). Kulcs a zárban.

És Mark ne parázz!

- J”

Valamiért elmosolyodom. Talán mert nem számítok a levélre, talán mert pont hogy igen. Újra és újra végigfut a szemem a sorokon, és újra és újra felfele görbül a szám széle.

De csak egy ideig. Minél többször olvasom el, annál inkább komolyodom el.

Ez furcsa.

Az egész az.

Jackson túl kedves, ahhoz hasonlítva, hogy az este mennyire nem állt a helyzet magaslatán, ami miatt egyből kellemetlenül érzem magam. Mintha ő kérne bocsánatot, azért mert én voltam hülye.

Zsebre vágom a telefont, és kimegyek a lakásból.

Ez nem jó. Valami nagyon nem stimmel.

Gondolatok ezrei száguldanak végig az elmémen, amelyek különbözőbbnél különbözőbb eshetőségeket írnak le. Van amelyik arról szól, meg kell kérdeznem, miért ilyen, míg mások épp arról, hogy ne tegyek semmit.

És én mégis az elsőket választva, rohanok és zárom be az ajtót, futok le a lépcsőkön, ki a buszmegállóba. Csak pár percet vesz igénybe, és máris a menetrendet nézegetve veszem tudomásul, hogy tizenöt perc múlva érkezik a busz.

Nem hoztam pénzt!

A felismerés elég könnyen megoldja a problémámat, és a sétálás lehetősége mellett döntök, tekintettel az út hosszára. Fél óra gyalog, de húsz perc kocogva.

Adrenalin áramlik át rajtam, és valamiért mérhetetlenül izgatott vagyok, vagy ha nem is az egy nagyon közeli állapotát élem meg annak, amelyet még soha. Hallom, ahogy a lábaim elérik a talajt, szinte érzem a szellőt, amint végig simítja puha ujját az arcomon.

Tökéletes.

Aztán lihegni kezdek, ami mindent elront.

Kinyitom az ajtót, és belépek a helyiségbe. Szakadt hosszú farmer gatya és egy egyszerű szürke póló. Zilált haj. Elszánt tekintet.

Becsukom magam mögött.

Valami változott.

Nem értem, miért rohantam ide. Hiszen nincsen okom rá. Kicsit talán összezavarodottan pillantok körbe, de megnyugszom, mikor csak három alakot pillantok meg a jobb sarokban, akik csak is egymásra figyelnek, és nem rám.

Azonban valaki az összes figyelmét nekem szenteli a pult mögül.

– Mark? – A hangsúlyt teljesen fent hagyja, jelezve most aztán fele annyira sem ért, mint általában.

Felemelem a kezem, és intek egyet, azzal a mosollyal, amint csak nála képes felvenni az arcom. Mikor az ajkaimat összeszorítom egy vonalba, de mégis igyekszem kellemetlenül vigyort erőltetni, hátha jobb lesz.

Nem lesz, de próbálkozni mindig megpróbálkozom vele.  

Jackson nem mondd mást, csak néz rám válaszra várva, amivel kikényszerít belőlem egy mondatot:

– Csak jöttem.

– Miért nem hívtál? – értetlenkedik.

– Mert nem.

Kiveszem a zsebemből a telefont, és a pultra rakom.

– Kösz, hogy gondoltál rám – suttogom, természetesen azért, hogy meghallja. Jackson sokkal jobban figyel arra, ha halk vagy, mintha hangos. A természetébe van kódolva.

– Fejezd be Mark…

Nyugodtan mondja, de érzem benne a feszültséget, tekintetem véletlen világoskék ingére terelődik, emiatt befejezi, azt, amit elkezdett. Gyorsan vissza is kapom, hiszen tudom erre vár.

– Csak fejezd be.

Barna szemei valamit tükröznek, amit még mindig nem tudok értelmezni.

– De mit?

– Azt, hogy úgy teszel, mintha nem tudnád, hogy fontos vagy nekem.

Hangosan mondja, mert tudja, hogy emiatt figyelek rá. A természetembe van kódolva.

Hogy felejthettem el? Hogy felejthettem el miért jöttem ide be?

– Mégis honnan kéne tudnom? – tárom szét a kezeimet, ami több reakció, mint sem amennyit elvárt volna tőlem, így egy pillanatra megtántorodik.

Csak áll és néz.

Pedig biztos vagyok benne, hogy beszéltem vele hangosan ez előtt is.

– Nem emlékszel?

Úgy látszik nem azon lepődött meg, hogy hogyan, hanem azon, mit mondtam.

– Mire? – kérdezem.

Nem válaszol. Néz meredten.

– Bocsi, fizethetnénk? – lép mellém egy lány, nyilván nem figyelve a szituáció dermesztő valójára, és szól bele, amúgy teljesen pofátlanul a beszélgetésünkbe. Mégis csendesen arrébb tántorgok, és azon gondolkozom, mégis mi az, ami ki ment a fejemből megint.

– Persze – suttogja Jackson, gyorsan lerendezi a lányt, végül újra felém fordul. – Mark mire emlékszel? Mire emlékszel tavalyról?

– Mindenre – válaszolom. Ez egyértelmű.

Jackson arca nem erről árulkodik. Szinte hallom, ahogy az agykerekek kattognak a fejében.

– Min vesztünk össze?

– Mikor? – Jackson lefehéredik. – Kétszer vesztünk össze – adok magyarázatot. – Egyszer a bolt előtt, egyszer a buszmegállóban – tisztázom a helyzetet, mire őszintén összeráncolja a szemöldökét.

– A megállóban.

– Azon hogy nem dolgozom itt többet – válaszolom.

Jackson megrázza a fejét, és fájdalmasan kutat valami után a lelkemben a szemem keresztül. De nem találja, ahogy én sem.

– Nem Mark. Ezen soha nem vesztünk össze.

Soha.