Az a
legszebb az emberben, hogy egyáltalán nem tökéletes.
Kár, hogy én erre nem jöttem rá gimnáziumi életem során. Kezdve az átkozott öcsémmel, aki egyáltalán nem volt olyan kimerítő és fárasztó, mint ahogy tizenévesen gondoltam. Megszámlálhatatlanul sokszor bántottam őt szavakkal, úgy, hogy igazából meg sem érdemelte őket.
Az
átkozott bátyámmal, aki ugyanazt csinálta velem, mint én az öcsémmel. Észre sem
vettem, így természetesen saját viselkedésemen nem változtattam, az övét, pedig
nem próbáltam megérteni.
Az
átkozott szüleimmel, akik értem dolgoztak a nap huszonhat órájában. Ebből
azonban semmit sem fogtam fel, figyelemhiányosan követeltem, hogy csak rám
gondoljanak, ne a munkájukra. Hogy ne legyen több túl óra, ne dolgozzanak
estig, hanem jöjjenek el velem vásárolni, csinálják velem ezt meg azt. Utáltam
őket, azért mert megteremtettek nekem egy olyan fényes lehetőséget, amit azóta
sem tudok megköszönni nekik…
Az átkozott
iskolával, amiben igazából semmilyen bántalom nem ért, csak én kentem a saját
hülyeségem rá, használtam vászonként, hogy több okom legyen, arra hogy
szenvedjek.
Az imádott
nagyszüleimmel, akik az egyedüli tényleges megoldhatatlan problémaként
szolgáltak az életemben. Nekik nem kellettem, ők igazából gyűlöltek. Ők voltak
azok, akik nem tudták elfogadni, hogy más vagyok, mint amilyennek gondoltak.
Viszont én a szeretetemet feléjük irányítottam. Egyszóval egy olyan
megoldhatatlan érzelmi síkra keveredtem, ahonnan elég nagy macera volt
kikecmeregni.
Azonban
egyiket sem találtam abban a pillanatban annyira idegesítőnek, mint amikor már
három perce nem csináltam mást csak a kanapén heverő, teljesen idegen srácot
bámultam. Hátán feküdve aludta az igazak álmát, miközben aprókat szuszogva
jelezte felém, hogy még él.
Lassan
belekortyoltam a még forró teámba és próbáltam felfogni mégis ki ez és mit
kereshet a lakásunkba.
Furcsa
zöldesszürke haja a szemébe lógott, kezeit mellkasa előtt összefonva tartotta.
Kifejezetten helyes arca, pedig szinte hívogatta a tekintetemet. Ami egyből
feltűnt a számnak, kacér mosolyra húzódott, mindezt úgy tette, hogy az agyamnak
idő kellett, amíg feldolgozta.
Szép,
teljesen normális ajkai kicsit szétnyíltak, amitől még a szoba sarkában álló
növényemet is gyönyörűnek láttam, miután vöröslő arccal odapillantottam.
Egy ember
sem tökéletes, azonban őt egy másodperc tört része alatt annak fogtam fel.
Újabbat
kortyoltam a kezemben tartott bögréből, mikor rájöttem, hogy egyáltalán nem
tettem bele semmilyen ízesítést. Lesújtva engedtem magam mellé a jobb kezemet.
Úgy ittam meg a reggeli teám felét, ahogy a legjobban utáltam és ez
lehetetlennek tűnt.
– Baek,
nem vagy késében? – hallottam meg magam mögül Sehun rekedtes hangját.
Megfordultam, majd végig néztem, ahogy kockás hasára húzza fehér pólóját, amivel
kiszakított a reggeli szokásos morfondírozásomból. – Bocsi – pillantott rám
vigyorogva, mikor észrevette a feltehetőleg elég kiéhezett pillantásom.
– Semmi
baj. Nyugodtan leveheted, ha szeretnéd – legyintettem pimaszul és röhögés
közben újra a szürkészöld hajú fiúra néztem. – Amúgy ez ki a halál?
– Ki? –
lépett mellém, majd leutánozva a pózt, amiben éppen tartózkodtam észrevette az
idegent.
– Ja, ő
Chan.
–
Köszönöm, most már mindent értek – vágtam hozzá. – Ő meg ott Eugene – böktem a
növényre. – Te is érted már a létjogosultságát, igaz?
– Miért
nevezed el a növényeid, Baek? – kérdezte, majd kitárta a kezét. – Ha
szeretethiányos vagy, itt vagyok én.
– Mi van?
– Ne már,
tudom, hogy én vagyok minden meleg megtestesült vágyálma.
– Már nem
– csúszott ki a számon, ami miatt újra szemeznem kellett Eugene-nal. Eddig neve
sem volt, most meg a legújabb szeretőm. Nem tudtam, hogy melyik a kínosabb: az,
hogy Sehun a srác megjelenéséig vágyálma volt a tudatalattimnak, vagy az, hogy
hirtelen egy idegen srác lett az.
– Igen? –
húzta fel szemöldökét, majd egy magabiztos és elég egoista mosollyal átkarolt.
A dicsőséges pillanata tartott körülbelül a mozdulatig, utána lesokkolva nézett
rám. – Mi az, hogy…?
– Késében
vagyok! – mondtam a kelleténél hangosabban és kibújva karja alól elindultam ki
a nappaliból, ki a lakásból, ki a világból.
Sehun nem
kiáltott utánam, tulajdonképpen szerintem lefoglalta az, hogy ő valamikor a
melegek álompasija lehetett, de már nem az. Minden bizonnyal inkább az utóbbi
lephette meg.
A
lépcsőházba érve a lift felé vettem az irányt, majd rájöttem, hogy valóban tíz
perccel később indultam el, mint ahogy szoktam, így inkább gyalog kezdtem
leszáguldani a harmadik emeletről. Mikor azonban leértem észrevettem a bögrét a
kezemben.
– Hát én
ezt nem hiszem el – fújtam ki a levegőt az orromon és gyorsan eldöntöttem, hogy
ha már kések az legyen igazi késés, így megindultam vissza a lakásba.
Mire
felértem azt hittem, hogy kiköpöm a tüdőmet. Az ajtó előtt tartottam egy kisebb
pihenőt, ami után benyitottam.
Először az
lepett meg, hogy röhögéseket hallottam meg az előszobában, amik minden
bizonnyal a nappaliból jöhettek, aztán az, hogy ezek szinte egyből
elhallgattak, amint becsuktam magam mögött az ajtót. Egy pillanatig
elgondolkoztam, hogy Suho és Jongin mégis hogy ébredhet fel egyszerre, de nem
firtattam sokáig a kérdést.
Sietősen
beléptem a nappaliba, ahonnan egyből átvágtattam az ebédlőn keresztül a
konyhába. Megpillantottam a reggeli srácot, ahogy éppen vizet iszik egy
bögréből.
Észrevettem,
ahogy szemei kissé elkerekednek, majd kérdő pillantásokat vet rám, ugyanis még
nem láthatott. Persze az elcsodálkozás oka az is lehetett, hogy ma kifejezetten
csodásan festettem – ezért is voltam megcsúszva az indulással reggel.
Hajamat,
ami már vagy két hónapja a természetes színében pompázott, bal szemembe
fésültem és mivel frissen volt mosva ez igen nagy pimaszságnak számított a
részemről. Sminkem szinte követelte a pillantásokat olyan erősen füstös fekete
volt. Egy fekete mintás fehér ing volt rajtam és egy szakadt fekete csőgatya.
Hiába
éreztem magabiztosnak magamat ha tükörbe néztem, mikor előtte álltam egyáltalán
nem tudtam, hogy mit mondhatnék, amitől több leszek, mint egy agyon sminkelt
meleg srác.
– Jó
reggelt – csúszott ki a számon, mikor mellé léptem és bedobtam a bögrémet a
mosogatóba. Nem vártam meg, hogy válaszoljon inkább kisétáltam a nappaliba.
A lakásunk
igen érdekesen volt berendezve és erre igazából csak akkor jöttem rá, mikor
aznap kiléptem az ebédlőből. Állt egy előszobából, ahonnan egyből a hatalmas
nappalinkba lehetett jutni… igazából olyan hatalmas volt, hogy helypazarlásnak
számított csupán egy hatalmas kanapét és két polcot betenni oda.
– Sehun
nem akarunk még majd venni valamit ide? Annyira üres…
– Mégis
mire gondolsz? – pillantott fel rám a padlószőnyegen fetrengve. Ha másra nem is
legalább arra volt hely, hogy ez kényelmesen meg tegye. – És mégis mióta
járkálsz te a lakásban cipőbe?
– A
nappali rohadt üres.
– Miért
vagy itt? – ült fel mit sem törődve az elmélkedésemmel.
– Levittem
magammal a bögrémet.
– Baek,
rohadt jól nézel ki ma! – kiabált oda nekem Jongin megszakítva az értelmetlen
diskurálásunkat Sehun-nal, miközben ő éppen Suho-t próbálta odébb lökdösni a
kanapén. – Bazd már a segged arrébb, hát nem hiszem el!
– Köszönöm
– vigyorogtam rá, majd a földön hunyorgó srácra néztem. – Mi bajod?
– Miért
nézel ma ki ilyen jól?
– Nem
hiszem el – forgattam meg szemrehányóan a szemeimet. – Mennem kell, mert
elkésem.
– Várj,
elkísérlek – tápászkodott fel a kanapéról Jongin. – A főtér fele mész, nem?
– Szedd ki
belőle, hogy hova megy! Ezt soha nem mondja el – adta a parancsot Sehun, mintha
csak ott sem lettem volna. Suho-n kívül mindhármunk tudta, hogy az
elkövetkezendő randimról beszélgettünk.
– Oh, fogd
már be! – mordultam rá. – A sajátjaidra kéne eljárni, nem pedig az enyémre.
– Baekhyun,
mindannyian tudjuk, hogy neki nincsenek ilyen tapasztalatai – ütötte le a
feldobott labdámat.
Sehun Jongin
felé fordult, majd válaszul röhögve bemutatott neki.
– Ember,
barátnőm van, már hogy a halálba ne lennének ilyen tapasztalataim? – A labda
viszont pályán kívül érkezett a földre. – Csak a szívemen viselem, hogy kivel
lóg együtt, de komolyan… mindannyian emlékszünk…
– Chanyeol
– nyújtott nekem kezet egyszer csak hirtelen valaki a hátam mögül.
Olyan
közel állt hozzám hátulról, hogy egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy
miért is vagyok mérges Sehun-ra… igazából nem tudtam volna megmondani, hogy ki
is az a Sehun. Nem hallottam, hogy Jongin-nal miről beszélnek, annyira
meglepődtem.
Ösztönösen
hátra fordultam és elcsodálkoztam, hogy a srác legalább egy fejjel magasabb
volt nálam. Csillogó mélybarna szemeivel az enyémbe nézett és egy fáradt, ám
szeretetteljes mosollyal jutalmazott meg.
Pár
másodperccel később, mikor visszatért a lelkem, elmosolyodtam és magabiztosan
fogadtam el a kezét.
–
Baekhyun.
Elengedett,
beljebb lépett, majd ledobta magát Sehun mellé a sötétkék padlószőnyegre.
– Mizu? –
érdeklődte meg a másik, mire Chanyeol a hátára feküdt.
–
Mocskosul fáj a fejem – hunyta le a szemeit.
Ekkor
megjelent Jongin a saját kis folyosója végén. Az ő és Suho szobája a lakás
egyedüli folyosójáról nyíltak, így nekik ilyen is volt – meg a végén egy fürdő
wc-vel, de ezt már nem voltam hajlandó elfogadni, így gyakran tettem magamévá.
– Chan!
Hallod, még nem is láttalak.
– Kai –
köszönt Jongin-nak, akit igazából rajtam és az anyukáján kívül mindenki a
becenevén hívott. – Ébren vagyok már vagy öt perce, de olyan vészesen hosszú öt
perc volt Aspirin nélkül, hogy azt hittem belehalok… nem mintha most jobb lenne
– töprengett összevont szemöldökkel, igazából saját magán, majd belefáradva
ebbe, visszacsukta a szemeit és amolyan félkómás állapotba került.
– Ember,
azt a tequila-t nem kellett volna a végén, nem gondolod? – mosolygott rá egész
aranyosan, majd odalépett mellém és megigazította a hátán lévő gitárt.
– Papucsba
jössz? – csodálkoztam.
– Ja, nem.
– Ti hogy
bírjátok ezt? – nyögte fel Chanyeol, mire túlbuzgón majdnem válaszoltam, hogy
mit. Aztán rájöttem, hogy nem éppen nekem szólt a kérdés.
– Mi,
veled ellentétben, férfiak vagyunk – húzta ki magát Sehun. – Suho meg… igazából
nem tudom, hogy, hogy bírja, mindig ilyen szarul néz ki.
Ezzel
egyet tudtam érteni. Igazán helyes srác volt, de a folytonos depresszív
hozzáállása nem tett jót a róla kialakított képünknek. Úgy voltunk ezzel, hogy
ha akar felnő, ha nem, akkor nem – nem a mi dolgunk ezzel foglalkozni.
Közben
Jongin, mint valami sétálásra éhes kiskutya, az előszoba bejáratánál várakozva
célozgatott arra, hogy igazán menne. Ez nem is volt annyira ellenemre, mert
nekem meg igazán mennem kellett volna már.
Gyorsan
mellé szökkentem, majd intettem egyet a többieknek.
– Baek,
aztán vigyázz magadra!
Alapvetően
ez egy vicces kijelentés lett volna, viszont Sehun nem mindig tudta magát a
hangulatához megfelelő mondatokkal illetni, így az arckifejezésével korrigálta
magát.
Komoly
tekintetére csak elmosolyodtam és értékeltem, hogy most tényleg békén hagy, de
azért tudatja velem, hogy mennyire utálja, ha mondjuk, sírva esek haza. Ami nem
egyszer történt meg az elmúlt egy év alatt, mióta együtt lakunk, hanem…
kétszer!
–
Sziasztok! – lépett ki hangosan Jongin a lakásból, majd felvette azt a bizalmas
arckifejezését, mikor becsukta az ajtót magunk mögött.
– Nem is
tudtam, hogy randid lesz.
– Nem is
terveztem elmondani – néztem rá őszintén. Az egyedüli ember, akivel mindig
mindent megosztok nem ő volt, hanem Sehun. Így meg se fordult bennem, hogy
elmondjam Jongin-nak. Nem mintha benne nem lehetett volna megbízni, csak
Sehun-nal és Suho-val is mindig lelkizik, én meg nem tartottam magam egy olyan
nagy érzelemkifejező embernek.
Vagy
legalább is annak az embernek, aki Sehun-on kívül bárki másnak el tudná mondani
a magánéleti dolgait, csak úgy. Hiába laktam már Jongin-nal egy fél éve együtt,
Suho-val meg két hónapja egyszerűen képtelen lettem volna csak úgy fecsegni
erről.
Jaehyun
meg különben sem érdemelte volna meg, hogy ilyet tegyek. Már azt is
átgondoltam, hogy Sehun-nal megosszam-e, de nem bírtam megállni, így már aznap,
abban az órában erről beszélgettünk, mikor meghívást kaptam.
A rengeteg
elfuserált két hetes kapcsolataim után – amiket általában az első randi után
kapartam össze – végre láttam esélyét annak, hogy legyen ebből valami komoly
is, viszont soha nem lettem volna annyira biztos ebben, hogy mindenkivel
megosszam mennyire csodálatos is a helyzet. Hogy mennyire csodálatos is
Jaehyun.
– Tudod ez
fájt – játszotta a szomorút, majd a szívére bökött. – Itt. Itt bent.
– Nem
nagyon érdekel – mosolyogtam és próbáltam elterelni a témát, még mielőtt
igazából megsértődik. – Na, menjünk! – böktem a lépcső felé.
– Jó –
indult el az ellenkező irányba a lift felé. – Várj! MI?
– Én
lépcsőzöm. Gyorsabb.
Gyorsan
még mielőtt elindultam ellenőriztem, hogy felesleges holmi nincsen nálam, majd
egy laza kocogással lesuhantam mind a kétszáz lépcsőfokon. Lent az ajtónál
bevártam Jongin-t, aki lihegve a vállamra tette a kezét.
– Te ezt
komolyan minden egyes nap megcsinálod?
– Amikor
csak kell, hogy így nézzek ki – vigyorodtam el és igen céltudatosan kezdtem el
szelni a nagy aulát, hogy minél előbb kijussak innen. – Végül is csak egy húsz
perces késésben vagyok – pillantottam a jobb csuklómon lévő karórára.
– Nagyon
lebasznak, ha ilyenkor érsz be?
Jongin
soha nem a kulturált kifejezéseiről volt híres, ahogy Sehun sem igazán, így nem
is értettem, hogy én, aki nem igazán rajongok ezért a szokásért, hogy tudtam
nekik ennyire tolerálni. A suliban, vagy a színpadon nem bírtam elviselni. Még
az utcán is csak nehezen, de mikor ők fejezték magukat ki így… mondjuk, nem is
tudtam volna őket más szóhasználattal elképzelni.
Sehun egy
teljesen átlagos egyetemi hallgató volt. Semmilyen kiemelkedő képességgel nem
rendelkezett. Egyedül azért akarta megcsinálni a diplomát, hogy utána, ha lehet
jobb fizetés kapjon, vagy, hogy több helyen legyen alkalmazható. Talán a
beszélőképessége volt ijesztően profi. Jobb volt nálam, aki a nemzeti színész
akadémiára járt, jobb volt az összes ismerősöménél. Nem izgult semmi előtt,
minden helyzetben nyugodt volt és átfontolt, de egyben teljesen laza ember.
Ivott, röhögött, jól érezte magát az életben.
Jongin,
pedig nem is járt egyetemre, szabadidejében – amiből valójában nem is
bővelkedett annyira, mint amennyire mutatta – a főtérre járt pénzért zenélni
pár haverjával, vagy egyedül. Volt állása is nyelvérzékének köszönhetően egy
egész jó étteremben alkalmazták pincérként. De mindig is jobban szerette az
előzőt csinálni, mert akkor szabadabbnak érezte magát. Teljesen független
szeretett volna lenni, talán emiatt is káromkodott ennyit.
Végül is
mi köti az embert ahhoz, hogy ne tegye?
– Hát,
lehet most nem – mondtam, majd kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta. A
fejemen lévő napszemüveget gyors mozdulatokkal a szemem elé helyeztem. – A
darab második felétől van a karakterem képben és már előző három próbán is
szétuntam a fejem, mert semmit nem mondott nekem a rendező. Úgy ítélte meg,
hogy tökéletes az úgy, ahogy van, de maradjon is meg olyannak.
– Ezért te
megengedhetsz magadnak fél óra késést?
– Igazából
szerintem többet is – gondolkodtam el, majd ellassítottam.
Jongin az
utat fürkészte, de rázkódó vállaiból levettem, hogy éppen röhög.
A
továbbiakban némán sétáltunk egymás mellett. Régebben ilyen soha nem fordult
velünk elő, hiszen mi voltunk azok az unokatestvérek, akikre állandóan azt
hitték, hogy testvérek, még úgyis, hogy alig hasonlítottunk egymásra. Állandóan
veszekedtünk, röhögtünk és hangosak voltunk. Az idő múlásával együtt jártunk el
mindenhova – ő volt a másik felem. Majd, miután elköltöztek a szomszédból külön
utakra találtunk. Ő ment a nagyvárosi felső-középbe, én meg maradtam a
kisvárosinál… így történt, hogy elégé eltávolodtunk. Hála Sehun-nak, a távolság
egyre jobban csökkent közöttünk, mióta együtt lakunk, de szerintem az a
bizonyos fal, ami közénk emelkedett soha nem fog eltűnni.
A főtérhez
érve intett egyet, majd a szokásos padra letette a gitártokját. A szökőkút
körbe volt téve velük és viszonylag sokan jártak erre napnak még ennek a
szakaszában is, így ennél jobb helyet nem is találhatott volna magának.
– Aztán
majd mondd, hogy sikerült!
–
Feltétlen – mosolyodtam el, de tudtam, hogy erre igazából maximum akkor
kerülhet sor, ha összejövök Jaehyun-nal, ami egy randi után nem igazán tűnt annyira
valószínűnek.
Az
önismeretem, amiről azt gondoltam, hogy helyes, ezután a megállapítás után
helytelennek bizonyult. Erre egyedül soha nem jöttem volna rá.
Mire
beestem a színházterembe a próba már nagyban folyt, így csak csendesen helyet
foglaltam a hátsó sor egyik székébe. Előpakoltam a szövegkönyvet, a telefonomat
és egy literes üdítőt, ami még tegnapról maradt a táskámba, de az illata
ugyanolyan volt, tehát még mindig megfelelt a célra.
Belekortyoltam,
amikor a rendező rám pillantott. Mosolyogva bólintottam egyet, ami egy
elnézéssel felelt meg, ő pedig csendben nyugtázta ezt. Mást általában egy
hangos és figyelemfelkeltő üvöltéssel üdvözöl. Én ilyen téren protekciósnak
számítottam: ehettem, ihattam, telefonozhattam, olvashattam próba közben. A többiek
maximum ihattak, ám őket egyáltalán nem zavarta a bunkó viselkedésem – épp
ellenkezőleg rendkívül jól szórakoztak rajta.
Ellenben
az osztálytársaimmal, akikkel elméleti órára járok (a gyakorlatit ezzel a
„profibb” csoporttal műveltem), ők gyűlöltek, mert más vagyok, mint ők, mert én
elértem valamit az első évemben, amiről, ők az utolsó évben is álmodhatnak:
bekerültem a társaság állandó színészei közé.
– Baekhyun
– huppant le mellém Jaehyun a legnagyobb meglepetésemre. Egyből körüllengett
kókusz illata, amikről Sehun-nak már ódákat zengtem. – Azt hittem, hogy be sem
jössz.
Zavarában
beletúrt a középen ketté választott gyönyörű sötét hajába, kék szemeivel, pedig
a földet kezdte pásztázni. Ha nem eszméltem volna föl hirtelen a bámulásából,
lehet nem is válaszoltam volna neki.
– A
próbákat nem hagynám ki, még akkor sem, ha tök felesleges itt lennem.
Tekintetemmel
az övét kerestem, de ő nem volt hajlandó a cipőjéről levenni.
– Tudom.
Az érdekes
az egész szituációban, hogy egyáltalán nem tűnt annyira zavartnak, mint
amennyire én éreztem magam mellette. A szűkszavú beszélgetésünk ezzel meg is
szakadt, így mind a ketten vagy másokat előadását néztük, vagy a szövegkönyvet
bámultuk.
Nem volt
kellemetlen, de nem tartozott a legszebb egy órám közé.
Néha kimentem
én is a színpadhoz, gyorsan előadtam a részem, olykor egyedül, olyankor
valakivel, aztán amint lementem Jae ment fel. Tehát ezután nem igazán
beszélgettünk.
Aztán óra
vége előtt olyan húsz perccel egyikünknek sem volt már több jelenése, így hátra
ültünk még a többiek újra elpróbálták azokat a részeket, amik nem mentek nekik.
Jae sokkal tehetségesebb volt nálam, így neki már természetes dolognak
számított, hogy próbák végén üldögél. Nekem még az egész új volt.
– Akkor jó
lesz a Monet? – pillantott rám féloldalasan, mire elszakítottam a figyelmem a
telefonom képernyőjéről.
A Monet
volt a kedvenc helyem az egész világon, de ezt nem terveztem az orrára kötni.
Csendesebb kávézó volt, elég nagy vendégközönséggel, ami érdekesen hangzik, de
tényleg így volt. Az egész város odajárt kávézni, sütizni, enni, inni,
szórakozni vagy dolgozni. Két emeletes monstrumnak számított, de ennek ellenére
olcsó és kiváló minőségű.
Tökéletes
helynek gondoltam.
Mosolyogva
bólintottam egyet és vissza is temetkeztem az internetbe, mert éppen egy egész
érdekes cikket találtam, mire ő odahajolt hozzám és ő is olvasni kezdte felem.
Nem szólt
semmit, csak velem együtt értelmezte a sorokat és elgondolkodva pillantott fel.
– Történt
veled ilyen a múltba? – ráncolta a szemöldökét.
– Aha,
amikor egyik mostani barátom sem volt mellettem. De most már minden oké, csak
érdekesnek találtam a logikáját.
Azzal
bezártam.
Jaehyun-t
ez nem igazán hatotta meg, aminek örültem. Nem csinált belőle nagy ügyet, nem
kezdett el vigasztalni. Akkor ezt pozitívumnak fogtam fel, mert gyűlöltem,
amikor ezt csinálták.
Ez nem
volt az.
Délután
legmeglepőbb része az volt, amikor együtt léptünk ki a színház ajtaján és
óvatosan rákulcsolta a kezét az enyémre. Egy pillanatig zavarban éreztem magam,
de aztán rájöttem, hogy ez tök normális, hiszen már rég tisztáztuk chat-ben,
hogy hogy érzünk.
A főtéren
volt a kávézó, így tehát elmormoltam egy kisebb imát, hogy ne fussunk össze
Jongin-nal. Kedvem, se erőm nem volt ahhoz a kínos szituációhoz, amibe
csöppenthettünk volna, ha észrevesz minket. Szerencsémre egyetlen egy ismerős
arccal, vagy lakótársammal sem találkoztunk, így megkönnyebbülve huppantam le a
második emelet legeldugottabb sarokkanapéjára. Jaehyun nem sokkal később utánam
érkezett és hozott két ugyanolyan kávét, az egyiket elém a másikat maga
elétette.
– Ez a
kedvencem – magyarázta és belekortyolt. – Karamellás Chai Latte.
Nem igazán
szerettem a karamellát, de nem akartam vele elkeseríteni, vagy rossz benyomást
kelteni, így inkább csak csendben kortyolgattam. Hál Istennek nem lehetett
benne érezni nagyon, így könnyen elviseltem.
– Izgulsz
a fellépés miatt? – mászott be mellém és beleivott a sajátjába.
–
Egyáltalán nem – mondtam természetességgel, mire ő csak meglepődött. – Vagy
szétizgulom a fejem, vagy egyáltalán nem. Ez a két opció van.
– Értem –
mosolyodott el és kissé kínosabb csend telepedett közénk. Nem igazán értettem,
hogy miért nem tudunk olyan egyszerűen beszélgetni, mint a neten, de nem
gondolkoztam rajta tovább. Vannak ilyen emberek.
Jongin
miatt már edzett voltam ezekre a szituációkra ezért volt bár trükköm arra, hogy
hogyan próbáljam beszéltetni az illetőt. A legegyszerűbb praktika a kérdezés
volt, amit egyszerűen érdeklődve kellett feltenni, úgy hogy rendesen tudjon rá
válaszolni. Legalább is Jongin-nál mindig működött.
–
És veled mi a helyzet? – mosolyodtam el.
– Hát,
elég izgulós vagyok, de most nekem is elég könnyen megy. Nem kapott egyikünk
sem egy nehéz, vagy fontos szerepet, így szerintem nincs ok aggódni.
Már épp
kérdeztem volna valamit, amikor elvigyorodott.
– Bár most
sokkal jobban izgulok, mint máskor.
Nos, néha
az embernek nem is kell lépéseket tenni, hogy valaki beszéljen. Ha nem
Sehun-ról volt szó egész életemben csak olyan emberekkel találkoztam, akik nem
voltak túl beszédesek – legalább is velem. Így mindig én tartottam a
beszélgetés lángját ébren.
–
Szerintem nem kellene parázni, te is mondtad? Elég könnyen megy a szerep –
néztem rá bátorítóan, mire elröhögte magát.
– Baekhyun
– rázta meg a fejét hitetlenkedve. – Arra céloztam, hogy most a randi miatt
sokkal jobban izgulok, mint bármilyen fellépés miatt.
– Ja –
motyogtam kicsit kellemetlenül. Igazából mindenre számítottam csak erre nem. –
De mégis miért?
– Mert
soha nem tudom mit szabad és mit nem.
– Ezt hogy
érted?
– Vagy túl
lassú vagy túl gyors vagyok.
– Ha ez
boldogít, én türelmetlen. – Érdeklődő tekintetére csak újabbat kortyoltam a
kávéból. – Igazából nem bírom, ha valami vontatott, szeretek a jelenben élni.
–
Szereted, ha pörögnek a dolgok? – Szemei eszméletlen mennyiségű huncutságot
tükröztek, amitől valami elindult bennem. Úgy éreztem, hogy egész eddig
visszafogtam valamit Sehun miatt.
Miután
elmondtam neki az egész sztorit a lelkemre kötötte, hogy ne vágjunk neki
eszeveszett tempóba mindennek. Viszont úgy éreztem, hogy nem rá tartozik a
kapcsolatom ezen része. Neki lehet könnyen ment, hogy hónapokig nem csinálnak
semmit, de nekem erre nem volt energiám. Abban a pillanatban ő érdekelt a
legkevésbé.
Kezemet
gyengéden a combjára raktam, mire elmosolyodott.
– Tudtam,
hogy nem olyan vagy, mint amilyennek mutatod magad – hajolt suttogva közelebb a
számhoz.
– Milyen?
– hangom erőtlen volt a mérhetetlen vágytól, ami abban a pillanatban bennem
tombolt.
Sehun-nak nincsen igaza!
–
Meghódíthatatlan.
Este egy
óra volt, mire átléphettem a lakás küszöbét. A gyors tempóból, amit a kávézóban
zavartunk le (igazából csak csókolózás volt) hirtelen követhetetlen vágta lett,
mikor bejött velem az ajtón.
Az egész helyiség
csendes és sötét volt, amire mondjuk számítottam, mert Suho és Jongin elég
korán mehettek aludni, mivel másnap mind a ketten korán keltek, Sehun pedig a
legtöbb szombatot Lara-nál töltötte vagy a lány volt itt.
Átsurrantunk
a nappalin, majd amint becsukódott mögöttünk az ajtó közelebb lépett és lehúzta
rólam a pólót. A nyakamhoz hajolt, majd még mielőtt bármit is tett volna
megszólalt:
– Ezt
biztos, hogy szabad az első randin?
– Már
azután vagyunk – túrtam bele teljes türelmetlenséggel a hajába.
Éreztem a
bőrömön, ahogy elmosolyodik, majd óvatosan felkapott…
***
Egy fél
éve nem ébredtem fel ilyen békésen. Valaki kezei között lenni a világ legjobb
érzésének bizonyult. Természetesen az idilli helyzetet mindig tönkre tudták
tenni. Így mikor meghallottam, hogy valami összetörik, majd azt, hogy három
különböző hang nevet rajta, meg sem lepődtem.
Sehun-t
természetesen felismertem.
Jae
ölelésébe burkolózva próbáltam kiszűrni a zajokat. Kókuszillata az orromba
kúszott, védelmezve hajolt felém. Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne
vigyorogjak.
– Baszd
meg! Beleléptem! – hallottam meg Sehun fájdalmas kiáltását, mire önkénytelenül
is felültem egy kicsit. Lara hangjára is figyelmes lettem, így úgy voltam vele,
hogy vannak olyan ügyesek, hogy együtt megoldják.
–
Felébredtél? – kérdezte félkómás hangon, miközben ujjaival végigsimított a
tarkóm vonalán. Libabőrös lettem.
– Erre?
Még a szomszéd is – somolyogtam, majd elloptam egy csókot… amiből több lett és
több.
Jae a
hátamra fordított és kihívóan nézett rám.
– Mit
szeretnél? Hm? – kérdezgettem vigyorral a fejemen. – Még csak dél van.
– Mindent.
Ajkait az
enyémre tapasztotta, ami kicsit hirtelen ért, így egy pillanatra felnyögtem.
Belemosolygott a csókba.
– Még csak
dél van, mi?
– Pontosan
– bólogattam. – Nem vagyok ennyi mindenre felkészülve.
– BYUN
BAEKHYUN! – dörömbölt Sehun. – KELJÉL FEL TE!
– Mi a
bajod? – beszéltem az ajtóhoz.
– Nálad
vannak az irataim, igaz?
– Minek
neked az? – értetlenkedtem tovább. – Amúgy mi vagyok az anyád? Honnan tudjam?
– Baek te
raktad el! És mennem kéne a kórházba. Beleállt egy fél tányér a lábamba –
töprengett, mire óvatosan félretoltam Jae-t. Nem igazán tetszett neki, hogy itt
fogom magam és elmegyek. Úgy voltam vele, ha Sehun-nak tényleg komoly baja van,
akkor kötelességem menni.
Bármikor
félrerakok bárkit.
– Sehun
ülj már le a seggedre, aztán megyünk – hallottam meg Lara kicsit idegesebb
csengésű hangját. Néha elgondolkoztam, hogy vajon mennyi minden hülyeséget
élhetett már át a lány vele. Kezdve azzal, amikor Sehun este kómában neki ment
a pultnak és eltörte az ujját, vagy mikor agyrázkódást kapott valami buliban.
Szerintem
ők többet randiztak kórházban, mint étteremben.
Magamra
kaptam egy gatyát, majd kinyitottam és kimentem, úgy, hogy Sehun ne lássa meg
Jae-t. Mondjuk, ha már ennyire alapos akartam lenni, belenézhettem volna a
tükörbe, mielőtt kimegyek…
Addigra
Sehun már a kanapén ült és egy törölközőt szorított a lábához.
– Mutasd –
huppantam le mellé, mire megjelent Chanyeol egy üveg fertőtlenítőszerrel.
– Na jó,
nem tudom, hogy ezt szabad-e – emelte meg a cuccot a kezében. – Jó re-… delet! – biccentett
felém, majd Sehun lefehéredett arcára nézett. – Mi van?
– Takarodj
innen! – hessegette. – Ha itt akarsz lakni, elrakod azt a szart, vagy maradsz
anyádnál!
– Ha itt
akar lakni? – idézetem vissza a hallottakat.
– Aha,
nyugodj meg, mondtam, hogy megkérdezlek, mert te vagy a döntő ember.
– Mi van,
ha kirabol minket? – pillantottam rá tettetett komolysággal és felmértem. –
Pont elég magas ahhoz, hogy elérjen mindent, amit a polc tetejére raksz, hosszú
lábai miatt elég fürgének tűnik és a kora miatt pont elmegy egyetemistának.
Micsoda jó alibi!
Chan
somolyogva megrázta a fejét és visszavitte Sehun rémálmát a helyére. Az
említett, pedig megrázta a fejét röhögve, majd megmutatta a sebet. Elég durván
nézett ki.
– Te
hogy-hogy még nem ájultál be? – érdeklődtem.
– Igazából
szerintem egy liter felesleges vérem van, mert már kifolyt annyi.
– Na jó! –
csapta össze a tenyerét Lara és összekötötte kék haját. – Telefonáltam a
kórházba, elvileg bajod nem lesz addigra, mert mondtam, hogy nyolc perc mire
odaérünk, a nő meg azt, hogy a mentő nem érne ki ilyen gyorsan.
– Chanyeol
– kiáltott egyet. Komolyan szerintem, ha nem lett volna ott, bizonyosan addig
beszélgetünk Sehun-nal, míg össze nem esik. Bár már most sem volt egészséges
színe a fejének. – Nyalábold össze – bökött a srácra. – Túléled – mosolyodott
el halványan, mikor befejezte a seb óvatos befáslizását és elindult a kocsi
kulcsokkal a kezében lefelé.
Ezt mind
eszméletlen sebességgel művelte, így csak kapkodtam össze-vissza a fejem. Egyik
pillanatban Chanyeol-lal diskurál, ellátja Sehun-t és abban a pillanatban már
biztosan a kocsiban ülve várja, hogy megérkezzünk. (Ezt hívtam hangsebességnek –
Sehun anyja is ilyen volt. Már mindent értettem.)
– Hagyd –
intéztem Chanyeol-nak a szavaimat, miután végig túrtam a polcon elhelyezett kis
irattartókat, egészen addig, amíg meg nem találtam Sehun cuccait. Amúgy nem
igazán értettem miért nem hordja magával őket. – Viszont kivennél helyette három
pogácsát a felső kenyeres szekrényből, meg megtöltenél egy palack vizet, ha már
ott vagy?
Bólintott,
majd visszafordult.
Lehajoltam
Sehun-hoz, aki boldogan fogadta a segítségem és elugráltunk az ajtóig, ott
átvettem a szatyrot, amibe mindent belerakott a srác. Én is beledobtam az
iratokat.
– Köszi –
néztem rá egy pillanatra kedvesen. – Lehet mégsem vagy annyira gyanús.
–
Szerintem várd ki a végét – röhögött Sehun. – Senki sincs itt, biztos valamit
lenyúl.
– Nem
nyúlok a pornóidhoz, nem kell aggódni.
– Miért
hiszi mostanság mindenki azt, hogy valami nyomorék vagyok barátnő nélkül?
Dühösen
kiugrált az ajtón, mire mosolyogva fordultam Chanyeol-hoz. Na, igen. Sehun volt
az egyedüli élőlény a földön, aki szinte haldoklott, de képes volt valami
baromságon felhúzni magát és… odébb ugrálni.
Elszakadtam
a szemkontaktusból, amit a sráccal váltottam és Sehun után indultam, aki már
nagyban csukta volna be az orrom előtt az ajtót.
– Na –
léptem be. – Ilyen szép ugrálást sem láttam még.
–
Szerintem nevezem magam az Olimpián. Ha ezt túl élem – pillantott kérdőn a
befáslizott lábára.
– Ha nem,
mindenféleképpen beszámolok róla a világnak.
– Tudtam,
hogy rád mindig számíthatok – tette a kezét a vállamra. Aztán a mosoly hirtelen
lehervadt a fejéről és kezével arrébb húzta a póló nyakát. – Baek, ki van
szívva a nyakad – érdeklődő pillantását egy percig sem voltam képes állni.
Komolyan rosszabb volt, mintha valaki kiabált volna velem. – Azt ne mondd, hogy
lefeküdtetek.
A hallagás
beleegyezés, igaz?
– De mégis
miért? Basszus, alig ismered.
– És akkor
mi van? – háborodtam fel egy kicsit, miközben a lift egyik sarkát
tanulmányoztam. – Figyelj, Jaehyun más.
– Igen más
volt Hohyuk és Daewon is, igaz?
Elkerekedett
szemekkel néztem fel rá.
– Baek, ez
így nem állapot. Élvezed, hogy mindenki megfektet?
– Örülök,
hogy egy kurvának látsz – bólintottam, mire nem szólalt meg.
A
hallgatás beleegyezés, igaz?
Néma
csendben kísértem el a kocsiig, amit Lara szóvá is tett, de nem igazán volt
ereje tovább ezzel foglalkozni látva azt, hogy mi erről most nem fogunk
beszélni. Sehun beszállt a kocsiba, de még mielőtt becsukta volna az ajtót rám
pillantott:
– Nem
veled van a baj Baek, hanem azokkal, akikkel együtt vagy.
Elfordultam
tőle és elindultam befele. Nem, ezt válaszra sem méltattam.
Felkocogtam
a lépcsőn és próbáltam nem foglalkozni Sehun szavaival, váltig megvoltam
győződve róla, hogy Jaehyun más, mint Daewon, vagy bárki.
Benyitottam
a lakásba, mire egy tévéző Chanyeol-lal találtam szembe magam, aki látszólag
ugyanolyan lelkiállapotban volt, mint én. Mikor elhaladtam mellette rám
pillantott és halkan ennyit tett szóvá:
– Aranyos
a barátod, igazán könnyűvérű.
Azzal
kortyolt vagy hármat a kezében tartott sörből.
Mit sem
törődve a sértéssel (Sehun után már tényleg lepergett rólam) mentem az egyedüli
személyhez, akiről azt hittem, hogy megért.
Hozzá, aki
valóban más volt.
Ám a szó
nem mindig tartogat pozitív tartalmat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése