Bizalmi Gyakorlat - 2. Fejezet

     Sehunnal való nézeteltérésem óta már több mint egy hónap telt el, ám ezek után sem találtuk meg a közös hangot. Egyszer-kétszer beszéltünk a számlák miatt, de messzebbre nem jutottunk. Mind a ketten éreztük azt a bizonyos feszültséget a levegőben mikor egy légtérben voltunk, s mivel ez egy szokatlan dolog, így inkább kerültük.

Kerültük egymást.

Az egészben annyi volt a jó, hogy Jonginnal könnyebben tudtam szóba elegyedni – mert mással nem igazán lehetett.

Őt nem zavarta, hogy Sehun nem kommunikál velem, mert megszegtem az ígéretem, se az, hogy minden második beszélgetésünkkor felhozom a témát. Jaehyun nem került szóba, nem is szándékoztam róla csevegni, viszont Sehunról könnyebb volt, mint gondoltam. Olyasmi lett a barátságunk, mint régebben és kicsit sajnáltam, hogy ez csak azért alakult ki, mert nem lógtam annyit a legjobb barátommal.

Ő helyettem Chanyeollal, az újdonsült lakótársunkkal töltötte az idejét. A srác egy igazi tehetségnek bizonyult, ha fociról volt szó – emiatt is vették fel ösztöndíjjal az egyetemre, ahova járt. Jongin régebb óta ismerte, mert egy felső-középbe jártak és meglepően jó véleménnyel volt róla.

– Nem egy lángelme, de nem is hülye – gondolkozott. – Igazából van tehetsége, ami miatt idáig eljutott. Emlékszem minden idejét a pályán töltötte, nem is láttam szünetben máshol. Rendkívül hiperaktív gyerek volt – röhögött fel. – Utáltam is miatta.

Néha mesélt róla és ha bár a konkrét beleegyezésem nélkül költözött a mellettem lévő szobába nem tudtam utálni. Nem lehetett, főleg, hogy alig láttam. Beszélni is csak annyit beszéltem vele, amennyit Suhoval (ezek leginkább a reggeli, esti vagy adott napszaknak megfelelő köszönések összegzését jelentette).

Nem mintha nem lettem volna elfoglalva a saját dolgaimmal. Miután Jaehyun és még két tag átment egy másik társulathoz kissé megüresedtek a nagyobb szerepek helyei, ami csupán azért volt gond, mert így az egyik pillanatról a másikra kaptam az alapvetően egészen egyszerű szerepem helyett egy főszerepet.

Ám én egy próbára sem figyeltem teljesen, mert Jaehyun jelenléte igazán korlátozta az elmém befogadóképességét, tehát azt a szerepet, aminek a szövegét már fejből kellett volna fújnom, annak maximum egy negyedére emlékeztem.

Ez nem tartotta vissza a rendezőt, mondván, hogy:

– Nem probléma van rá két és fél heted, hogy, megtanuld a szöveget és a beállást – eleresztett egy könnyed mosolyt, amitől a világból kimenekültem volna. – Rengetegszer láttad nem lesz probléma.

A szöveggel nem is volt gondom két hét alatt már álmaimból felébresztve is el tudtam volna mondani az egész darabot.

A baj azzal volt, hogy nem igazán tudtam, hogy mit milyen hangsúllyal, milyen testtartással, milyen mimikával kell mondani. Fogalmam volt róla, de mire kezdtem belejönni már a nyakamon volt az előadás. Nekem meg kellett az összes ember, aki képes támogatni, akárcsak a nézőközönség sorában üldögélve imákat mormogva, de kellett.

Így volt az, hogy meghívtam Sehunt, aki semmibe sem vette a kérésem és lezárta egy „Nem leszek itthon, mert Laraval megyünk azon a héten kikapcsolódni. Bocs.” mondattal és elhagyta a szobát. Az önbecsülésem hirtelen lezuhant a felére, de úgy voltam vele, hogy mindent vagy semmit. Suho és Jongin dolgozott szombatonként, Chanyeol-t, pedig akkor még nem ismerve egy merszem sem volt meghívni. Anyám azt mondta eljön, de éreztem, hogy ő kevés lesz.

Kevés lesz ahhoz, hogy beimádkozzon az „egész jó” kategóriába, így az egyedüli reményem a barátom volt, aki noha nem túl boldogan, de megígérte, hogy eljön.

Sokat számított, hogy azt mondta, hogy támogat.

Sokat számított, hogy tudtam látni fogom a közönség soraiban.

Kellemesen befészkeltem magam az egyik babzsák fotelomba, miközben Jaehyun azzal boldogította saját magát, hogy a lábát az enyémre rakja. Nem pontosan értettem, hogy mi szórakoztatja benne annyira, így inkább ráhagytam és a laptopomat az ölembe véve bújtam a darab szövegét.

Félhangosan motyoghattam, mert Jae egy idő múlva felpillantott a könyvéből és lepisszeget. Végül mivel nem érdekelt nagyon a vállamra hajtotta a fejét.

– Mondd csak Baek…

Hangja kizökkentett a szerepemből, de nem annyira, hogy teljes figyelemmel rá tudjak koncentrálni.

– Egy pillanat.

– Szóval… – Nem törődve folytatta. – Mit szólnál inkább egy nyitott kapcsolathoz?

Puff.

A gépem hatalmas csattanással ért földet a fehér faparkettán.

Elkaptam a vállam a feje alól. Sokkolva pillantottam rá.

– Mi van?

Hangom lágyan szólt, szinte már-már kedvesen. Erőtlen volt és csak reménykedtem benne, hogy félrehallottam.

– Arra gondoltam – nézett a szemembe teljesen higgadtan. – Hogy simán lehetnénk nyitott kapcsolatban.

– Már meg ne haragudj – kontrolláltam az érzelmeimet. – De ezt te komolyan gondolod?

Értetlenül meredtem. Mintha csak én lettem volna a nem normális, hogy nem ugrom az ajánlatára.

Igen Jaehyun, minden vágyam, hogy más fiúkkal osztozzak az ágyadon!

Az apró fogaskerekek pörögni kezdtek a fejemben. Nem értettem, miért ajánl fel nekem hirtelen egy ilyet, de a gondolataim között található lehetőségek mind olyanok voltak, amik széttörték volna a Jaehyunról kialakított képemet.

Így inkább feltettem neki az igen egyszerű, de annál sokkalta félelmetesebb kérdést:

– Miért?

Határozottnak hallottam a hangom, amin meglepődtem. Úgy éreztem magam, mint akinek a lelke kiszáll a testéből – csak is ez az egy logikus magyarázta volt arra, hogy nem bőgtem el magam ott helyben.

– A héten két embert is vissza kellett, hogy utasítsak. Plusz nem szeretek elköteleződni, vagyis idővel rájöttem, hogy ez nem az én pályám.

Hallgattam, de a szavak lassan érkeztek el az elmémbe. Csak bámultam rá.

– Értem.

Az okai nekem nem voltak elegek.

Noha, én nem utasítottam vissza senkit, amióta vele vagyok, de tudtam, hogy százszor megtenném, ha nem többször. Az elköteleződés meg együtt jár azzal, hogy valakivel vagy, nem?

Úgy éreztem magam, mint valami rossz komédiában és nem tudtam hova tenni azt a bizonyos sanyargató érzést a mellkasomban.

Mégis kihúzott háttal ültem.

Igaz, képtelen voltam a halálra rémült fejemen kívül más álarcot magamra húzni, de becsülettel végigültem azt a bizonyos két percet, amíg újra meg nem szólalt.

– Egyszóval arra gondoltam, hogy neked is könnyebb lenne, meg nekem is, ha másokkal is együtt lehetnénk.

Hogy nekem könnyebb?

Nem ismertem rá, mintha a mellettem ülő fiút kicserélték volna.

Persze, nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk – mármint számomra nem –, de mégsem gondoltam, hogy valaha ezt a kérdést nekem felfogják tenni.

Hiába találkozott annyi emberrel, hiába volt rengeteg ismerőse, akik számomra mind jelöltek voltak az instant lecserélésemre meg sem fordult a fejemben, hogy ilyet kérdezzen.

Nem vagyok neki elég.

Jaehyun felállt és idegesen felkapta a táskáját a hátára.

– Nem tudom, mennyire vagyok neked fontos, de csak hogy tudd, szakítani szerettem volna! A gond ezzel csak az volt, hogy szeretlek bármennyire idegesítő, hogy minden második találkozásunk után féltékenyen bámulsz ki az ablakon utánam. Zavar, hogy a BARÁTAIMMAL találkozok. Így arra gondoltam, hogy ne kelljen szétmennünk és megmentsem a kapcsolatunkat, vehetnénk lazábban azt.

És kiviharzott.

Drámai kilépő. Pipa.

Nem értettem, hogy miért mondta ezeket a szavakat. Nem tudtam mit jelentenek ezek. Szakítani akart? És mégis miért? Miért lett ideges? Miért ment el?

Soha nem bámultam utána az ablakon keresztül. Szánalmas viselkedésnek találtam, nem hogy még kifejezést is vágjak hozzá. És miért néztem volna UTÁNA féltékenyen? Mert az világosabb volt, hogy miért nézek azokra az emberekre féltékenyen, akik vele vannak, rajta csimpaszkodva próbálják róla lerángatni a gatyát, de rá miért lettem volna az?

Ott ültem a babzsák fotelomba teljesen lesokkolt állapotban hatkor. Egy órával azután, hogy elment. Érdekelt, hogy mit rontottam el, hogy milyen okai lehetnek szakítani velem.

Akkor ez most egy szakítás? Nyitott kapcsolat vagy semmi?

Ölbe ejtett kezeimre pillantottam, amelyek híven az állapotomhoz halványan remegtek – mint mindig, mikor ideges voltam.

Ideges?

Az voltam.

Elkeseredett?

A könnyeim csak úgy folytak le az arcomon, mint ablakon a víz nyári zápor urán.

Szemben lévő sötétbarna íróasztalt bámultam. Oka különösebb nem volt, de nem mertem más fele.

Csak ültem. Sírtam.

Gondolkoztam.

Egész este így ültem volna, ha nem hallok meg három koppanást az ajtón. Nem mondtam semmit, csak az asztal melletti ajtóra szegeztem a tekintetem. Titkon reménykedtem benne, hogy Sehun az. Hogy ráborulva elmesélhetek neki mindent, mire ő majd közli velem, mit kell tennem. Imádkoztam, hogy ha beengedem az illetőt, akkor ő legyen, még úgyis, hogy azt mondja, hogy neki van igaza. Mert neki volt. Viszont emiatt nem röhög ki, nem dramatizálja túl, hanem tények elé állítva segít összekaparni azt a maradékot, ami maradt belőlem. Engedi, hogy kibeszéljem magamból.

Hogy zokogjak a vállán.

Igaz, akkor már nem sírtam. Nem volt könnyes az arcom, csupán érzelemmentes maszk fedte a valódi fájdalommal telt lelkem.

Ezt csak egy ember volt képes megtörni.

– Minden oké? – lépett beljebb a szobába, mellesleg engedély nélkül.

De nem Ő.

Nem akartam válaszolni Chanyeol-nak, mégis megráztam a fejem és tekintetem az övébe fúrtam. Nem látszott olyannak, mint aki mindjárt jót derül azon, hogy bevérzett szemekkel görnyedt testtartással úgy nézek ki, mint egy sátánfajzat, így nem kaptam el róla a szemeim.

Mélybarna íriszeibe nézni olyan volt, mint amikor a forró csokira pillantasz. Kellemes érzés fogott el, olyasmi volt, mint egy biztonságos menedék, ahová bármikor mehetnék. Teljesen elvesztem benne.

– … így erre gondoltam. Nem tudom mennyire jó ötlet.

Észre sem vettem, hogy beszél.

– Mi?

Órákkal ezelőtt hallottam a hangomat utoljára és nem ismertem fel. Gyengének hangzott, reményvesztettnek és mindennek, amit egyáltalán nem akartam a tudatára adni.

– Az Eredet. Gondoltam megnézhetnénk.

Összeráncoltam a szemöldököm. Nem igazán fogadtam be az információt, miszerint megnézne velem egy filmet, ám nem találtam furcsának. Olyan aurája volt, olyan megnyugtató környezete, hogy egy pillanatra azt is elfelejtettem, hogy nem rég ismertem meg. Így az ajánlata nem furcsa volt, inkább olyan, mintha egy régi barátom, például Jongin kérdezte volna meg.

Bólintottam.

Elmosolyodott.

Meglepődtem.

– Akkor egy tíz perc múlva.

Azzal kiment és becsukta maga mögött az ajtót. Csendesen bámultam, szinte sóvárogtam a társaság után. Aztán hirtelen újra megláttam az arcát.

– Jössz?

Feltápászkodtam, noha észre sem vettem, hogy elrepült az a bizonyos időintervallum. Kótyagos fejjel ledobtam magam a kanapé egyik végébe – a lehető legtávolabb tőle.

Elindította a filmet, amit néma csendben ültünk végig. Egyikünk sem szólalt meg.

Az elején nem teljesen figyeltem, nem kötött le és a gondolataimat irányítani nehezebb feladatnak tűnt, mint gondoltam. Jaehyun csak úgy pattogott az idegszálaim között. Miért? Mit tettem? Hogyan? Most mi lesz?

Mielőtt még jobban belementem volna a filozofálásba, Chanyeol a kezében tartott popcorn-t középre tette. Először nem értettem, majd rájöttem, hogy engem is meg akar kínálni, viszont nem tervezett kizökkenteni.

Közelebb ültem hozzá, habár nem volt nagyon ínyemre, viszont így elérhettem a popcorn-t, amit idővel megkívántam. Az evés valahogy természetesebbé tette, az amúgy egyáltalán nem megszokott szituációt.

A film második felére valahogy beszippantott a történet, noha kissé zavaros volt, mert az első felére nem igazán figyeltem oda.

Aztán azon kaptam magam, hogy vége van. És fáradt voltam.

Nem dübörgött a fejem, nem éreztem, hogy fájna a lelkem, csupán azt vettem észre, hogy nem bírom kinyitni a szemem. Ledőltem a karfára és úgy, ahogy voltam elaludtam.

***

Hajnalban arra ébredtem, hogy fázom.

Aztán arra, hogy nem tudom kinyújtani a lábam.

Meglepődve tapasztaltam, hogy nem a szobám biztonságos ágyában fekszem, hanem a kanapén, méghozzá nem egyedül. Értetlenül néztem a srácra, aki ülve aludt mellettem. Fejét kitámasztotta egy párnával és békésen szuszogott.

A lábam útjában állt az övé. Nem gondolkoztam sokat, megemeltem a sajátomat és felrakva az ölébe visszahunytam a szemem.

Feküdtem a kanapén, lehunyt szemekkel és nem gondoltam semmire. Bár az igazság kedvéért a tegnapi film miatt az azért megfordult a fejemben, hogy miért nem emlékszem az álmomra, de nem nagyon firtattam tovább a gondolatot.

Akkor ott olyan távolinak tűnt a tegnap nap, hogy minden szarság ellenére nem éreztem fojtogató szomorúságot, bár nem mondhattam volna magam a világ legkiegyensúlyozottabb emberének sem.

Olyan öt óra környékén sikeresen visszaaludtam.

Mikor felébredtem Chanyeol már nem volt mellettem, így tehát én henteregtem az egész kanapén. Rendkívül élveztem, az meg hab a tortán volt, hogy nem aludtam el semmim és egész kipihenten éreztem magam. Hétfő volt, azonban tekintettel a tegnapira elhatároztam, hogy ez egyszer én is ellóghatok egy napot.

És rendkívül feldobódtam az ellenére, hogy nem éppen egy olyan állapotban voltam, hogy ilyet tegyek.

– Jó reggelt! – jelent meg az ebédlő ajtajában a nyurga.

Bólintottam, amolyan „Neked is haver!” stílusba. Szinte hallottam Sehun röhögését, azonban Chanyeol csak nyugtázhatta magában, hogy van ilyen oldalam is.

Ami miatt óvatosan elmosolyodtam.

Rég volt már az, hogy kialakíthattam valakivel egy kapcsolatot, hogy olyannak állítsam be magam, amilyen abban az adott pillanatban, életkorban vagyok.

Sehun meg maradt az általános iskolás énemnél, Jongin, pedig összemixelte az összes olyan évet, ahol találkoztunk és egy ilyen személyiség turmixként gondolt rám. Suho-val meg igazából csak köszöngettünk egymásnak, ha itthon volt. Ami nem volt valami feltűnő jelenség, így mindig meglepetten tettem ezt. Hármunk közül (Chanyeol véleményét nem tudtam erről a helyzetről) egyedül Jongin vette észre, ha mondjuk Suho otthon van.

Ellenben Chanyeollal, aki nem csak, hogy szimpatikus is, de egy tök új fazon volt. Ő teljes mértékben engem látott, amikor rám nézett. Nem a kiskölyök, nem a sulis énjeimet, hanem engem Byun Baekhyunt. És ez tetszett.

– Leugrom a boltba – közölte félhangosan, majd töprengő tekintetével megállt az ajtó előtt és felém fordult. – Vagy elmegyek a Monet-ba…

– Tegyed azt – röhögtem el magam a határozottságán.

Amin meglepődtem.

És ő is.

Annyira abszurd volt a szituáció, ahogy egymásra néztünk és amiatt, hogy felröhögtem egy kicsit mind a kettőnk döbbent tekintettel meredt a másikra.

Röhögtem?

Röhögtél?

Letargikus hangulattal néztem a kezeimre. Semmi jele nem volt annak, hogy tegnap összetört a szívem (kis fájó bizsergésen és egy-két szarabb pillanaton kívül). Úgy éreztem, hogy ez nincs rendjén. Hihetetlen volt a társasága, nem csinált semmit, de tényleg a szó legszorosabb értelmében semmit az előbb és nevettem rajta.

– Öhm… – Nem néztem rá, de tudtam, hogy most olyan tipikus érdekes fejet vág. – Szerintem inkább elmegyek a Meki-be.

Ezen megint elmosolyodtam.

– Szerintem már csak a közelben lévő pizzéria és a gyrosos hiányzik.

– Azért az durva lenne reggel – állapította meg, de azért végiggondolta a dolgot. – Meg valószínűleg nincsenek nyitva.

– Igen, mert egy hamburger annyira normális reggelire.

– Hát.. öhm… ja – értetlen és határozott hanglejtésére ledöbbentem.

– Te komolyan szoktál…?

– Ige… – kezdte határozottan, majd: - n?

Végül a nagy lelkesedéséből egy kérdés kerekedett ki.

– Úristen – ráztam hitetlenkedve a fejemet és visszadőltem a karfára.

– Kérsz valamit onnan? – terelte a témát.

– Köszi, de nem. Nem vagyok éhes.

– Biztos? Nincs itthon semmi.

– Aha. Viszont, ha már ott vagy… hozol túlélős dolgokat a boltból? Tudod tea, szörp, kenyér, rizs, ilyesmiket?

– Meglátom, mit tehetek. – Motyogta, majd a hangokból ítélve felhúzta a cipőjét és távozott. – Ciao!

Ahogy az ajtó becsukódott mögötte magamra maradtam a csönddel, aki azonban nem bizonyult egy beszédes társaságnak. Pár percig még a kanapén henyéltem, de úgy ítéltem meg, hogy inkább kikászálódom a helyemről és rendbe teszem a lakást.

Ha már kivettem magamnak egy szabadnapot, azt hasznosan töltsem el.

Így történt azt, hogy mire visszajött Chanyeol ki volt teregetve, el volt mosogatva és maga a konyha és a két fürdő egész tűrhetően nézett ki. Mondjuk, ehhez az is hozzátartozott, hogy időközben örültem, ha nem hányom el magam, vagy reménykedtem, hogy nem ahhoz ért hozzá a kezem, amire gondoltam. Megállapítottam, hogy állati rendetlenek vagyunk és többször kéne igénybe vennünk Lara szervezési képességeit a takarításhoz.

Miután végeztem, önelégült fejjel mentem a szobámba, hogy ruhát keressek magamnak a mai naphoz. Tekintettel arra, hogy a tegnapi utcai ruhámban aludtam már nagyon vártam, hogy zuhanyozhassak és átöltözzek.

Sebes mozdulatokkal vettem ki egy szürke rövid, elnyűtt szabadidőgatyát és egy sima fehér pólót. Bementem a fürdőbe és elrettenve találkoztam a tükörképemmel.

Azt gondoltam, hogy nem érzem magam olyan szarul, viszont amit a tükör mutatott az kegyetlenebb volt, mint amire számítottam. Lefolyt a szemceruzám, így a bal szemem alatt fekete csík húzódott szinte az államig. Összekuszált kegyetlen haj és olyan elkeseredett tekintet, amire azt mondaná az ember, hogy szegény, kinyírták az egész családját.

Levetkőztem és beléptem a zuhanykabinba. Megengedtem a forró vizet és élveztem, ahogy végigszántja a bőröm. Bent lehettem vagy fél órát, mert mire kikászálódtam a meleg víznek nyoma sem maradt.

Megtörölköztem, átöltöztem és frissebb fejjel mentem ki a fürdőből szobámba. Lehuppantam az ágyamra, elterültem és néztem a plafont, majd a földön heverő laptopomra pillantottam.

Egy gondolatom volt, ami nem hagyott nyugodni:

Miért nem fáj annyira, mint szokott? Hol az egész hetes rosszul lét? Hol az önmarcangolás? Vigasztalhatatlanság? Hol vannak a szomorú, szakítós számok?

Miért nem vagyok összetörve?