Atlantis - 8. Kéretlen Lehetőség

 [zene]

J   A   C   K   S   O  N     W   A   N   G

1 évvel ezelőtt

Amint meglátom, mosolygok.

Hiába vannak mások is, akikre szintén, az teljesen más, mert ő velük ellentétben soha nem viszonozza a gesztust. Fogalmam sincs, hogy ez miért olyan vonzó, mégis erősebb mágnes, mint aminek hittem.  

Három hét alatt az ember könnyen megtapasztalja, hogy milyen is Mark Tuan, de semmit sem tud meg róla.

Ahogy ő sem tudhat meg rólam.

– Kávét? – kérdezem, mire ő csak bólint és leül a bárszékek egyikére. – Milyen volt a napod eddig?

– Jó – gondolkozik el, majd egy fél perc tétlen csönd után újra megszólal. – Tied?

– Okés – billegtetem a fejem. – Kajáltál már?

– Nem, miért?

Újra felnézek rá és mosolyom szélesebb lesz, mint amilyen eddig volt. Szemöldökét értetlenül összeráncolja, olyan fejet vág, aminek nem igazán tudok ellenállni.

– Jeongyeon mindjárt jön váltani.

– Csak téged – mondja lassan, majd leesik neki. – Nem Jackson. Legutóbb is elmentem veled, aztán Soo nagyon kiakadt.

– Rám akadt ki – bökök magamra.

– Számít? – emeli fel az egyik kezét, ami annak a jele, hogy továbbra is ellenzi a dolgot. Mindig halkan beszél, szinte suttog, ami mellett a halvány gesztusai felérnek egy-egy nagyobb kiabálással vagy érzelemkitöréssel.

– Igen, és különben is, azért akadt ki, mert nem szóltam neki, hogy nem leszel itt, ő meg azt hitte, hogy leléptél.

– Mert most szóltál? – túr bele oldalt a hajába, ami miatt muszáj zavartan elfordulnom tőle, miután lerakom elé a kész kávét.

– Igen – motyogom, mire válaszként csak a kanál és a csésze csörömpölését hallom.

Mosogatás közben próbálok megfeledkezni róla, de nem megy, mert direkt feltűnően hangosan iszik, hogy rávegyen a magyarázatom elmondására. Másnak ilyen taktikákat hónapok alatt sem sikerül kiötlenie.

– Tudtam, hogy nem fogsz enni – törölgetem a kezem. – Soha nem eszel.

– Ezentúl mindig meg akarsz hívni? – néz rám úgy, mint egy komplett idiótára.

– Igazad van, húsz vagyok, belefogok dögleni heti háromszor abba, hogy kiadjak ennyi pénzt.

Bólogat.

– Irónia volt.

– Tudom.

Innentől kezdve valamiért meg sem hallom, hogy ott van.

Annyira tipikus.

Fejemet rázva lépek oda az asztalhoz, ahol egy pár épp beszélget.

– Segíthetek valamiben?

– Oh, igen! – mosolyodik el a nő, majd megigazítja a feje tetején lévő iszonyatosan szoros copfját és öltönyös férjére pillant, amit követek a szememmel. – Sooyoungot keresnénk.

– Most még nincsen itt – mondom, majd gyorsan a fali órára pillantok. – Húsz perc múlva érkezik.

– Akkor azt megvárjuk – pillant rám kedvesen a férfi, majd az itallapot böngészi.

– Esetleg addig hozhatok Önöknek valamit?

– Egy tejeskávét innék.

– Szerintem én is – állapodik meg a nő is. Meghajolok, majd indulok a pulthoz, ahol Mark még mindig könyököl.

– Nem kezdődött el még a műszakod? – hülyülök vele, mire komolyan megrázza a fejét. – Szeretem, hogy olyan jól lehet veled poénkodni.

Szemei kérdően csillognak, mire csak legyintek egyet a kezemmel és neki állok a rendelésnek.  

– Megcsinálom ezt a két kávét, és kezdhetsz készülődni.

Mark válaszul rábiggyeszti az állát a könyöklő kezére, miközben engem néz.

– Ezt hagyd abba! – szólok rá, mire megrántja a vállát. – Komolyan Mark! El fogom rontani a kávét. – Pimaszul elmosolyodik, majd leugrik a székről. Egészen addig a pillanatig azt hiszem, hogy mosdóba ment, míg nem hallom meg, ahogy köszön valakiknek.

– Mit adhatok? – hallom meg az egy fokkal hangosabb beszédstílusát.

– Két forrócsokoládét szeretnénk – mondja a lány, de nem igazán foglalkozom vele, csak azzal, hogy Mark milyen magabiztosan áll mögöttem.

Bár az a fekete csomag a hátán, még mindig a frászt hozza rám, de amíg nem csinál semmit, úgy döntöttem jobb békében hagyni.

Mondani szeretnék valamit, de nem tudok, így folytatom a kávé megcsinálását.

– Okés. Elvitel vagy helyben fogyasztjátok? – Annyira furcsán ő, de mégis annyira különösen nem. – Akkor pár perc és kivisszük nektek. Fizetni ráértek azután, hogy megittátok.

Eddig észre sem vettem, hogy ilyen közel kell állnia két embernek a konyhában. Markkal már a fél méter is az.

Arrébb is áll, amint ezt ő is felfedezi.

Érdekes pillantást vet rám, mintha várna tőlem valamit, ám nem igazán tudok megszólalni. Elismerő pillantást vetek rá, mire ismeretlen arckifejezést ölt fel az arca.

Mintha zavarban lenne…

Aztán eltűnik, mintha ott sem lett volna az érzelem.

– Sziasztok! – köszön Jeongyeon harmadikként belépve az erre éppen alkalmas helyiségbe. – Átveszem az ingem és mehettek – mondja, majd besurran a személyzetibe.

Markra pillantok.

Kócos a haja – megint vagy inkább még mindig, hatalmas szürke pulóvere pedig tökéletesen eltakarja, hogy rengeteget kéne ennie ahhoz, hogy normális súlyban legyen. Arcán viszont egyáltalán nem látszik, hogy naponta ha reggelizik valamit.

Befejezem a kávékat, és felteszem a tálcára, de meglepetésemre Mark mellém terem és kiveszi a kezemből. Először megilletődve pillantok a két lány felé igyekvő srác után, de mire visszafele igyekszik, már csak mosolygok.

– Nagyon belelendültél. Csak nehogy kifáradj, mire elkezdődik a műszakod.

Tudomást sem vesz rólam, és Jeongyeon felé fordul, aki éppen zenét vált.

– Köszönöm.

A lány felpillant és meglegyinti a kezét, jelezve, hogy semmi probléma, megoldja egyedül is. Valahogy a srác mindenkiből kihozza, hogy hasonló nyelven kommunikáljanak vele, mint ő másokkal.

– Hova menjünk? – kérdezem, mikor kilépek az ajtón.

Tétlenül megrántja a vállát.

– Burger?

– Nekem oké – mondom, majd elindulunk az öt percre lévő helyhez.

Általában csendben sétálunk egymás mellett, ami valahogy már sokkal könnyebben megy, mint a társalgás. Mindig nagy a forgalom a belvárosban – pedig igazán kisváros a miénk – amit Mark nem igazán szerethet, így ha akarna, se szólalna meg.

Az ég a napokban kitisztult, ám a hőmérséklet közel sem olyan nyári, mint amilyennek kellene lennie.

Átmegyünk a zebrán, viszont, mikor balra nézek valami akaratlanul is kiszúrja a szemem.

Francba!

– Mark figyelj… menj be, utánad megyek, csak ott hagytam a telefonomat az asztalon.

Rá se nézek, pedig akarok, csak félek, hogy szem elől tévesztem a démont.

– Oké.

Nagyon halkan mondja, a megszokott módon semmilyen létező hangsúllyal, és elindul.

Nézem, ahogy bemegy az étterembe, nézem a hátán lévőt és belül rendkívül szarul érzem magam.  

Bárcsak az övét is ilyen könnyű lenne levadászni.

Gyors léptekkel követem, közben pedig imádkozom, hogy legyen nálam valahol tabletta. Tekintettel arra, hogy napközben olyan ritkán bukkannak fel, mint a baglyok, nagyon nem vagyok ilyen akciókhoz szokva.

De a becsületem nem hagyhatja, hogy csak úgy szabadon mászkáljon, és amint találok egy csomagnyit a zsebembe, befutok a közeli sikátorba. Körülnézek, hogy senki se figyelt fel e rám, majd gyorsan beveszem a tablettát.

Vemiq-ek adják nekünk őket. Olyan Látók, akik valamilyen szinten mágikusak is: ők csinálják a fegyvereket és az ő könnyükből készülnek azok a bogyók, amiket beszedve láthatatlanná válunk tíz percig az emberi szem számára.

Gyorsan mozgok.

Kerülgetem az embereket, és igyekszem újra észrevenni a démont, még mielőtt felszívódna a földszínéről.

Egyszer csak kiszúrom, egy szőke hajú hölgy mellett állva. Kisgyerek alakja nem is lenne olyan ijesztő hátulról, ha nem lenne kátrány fekete.

Ő is észrevesz engem, így egyből felém kezd futni. Mint valami elcseszett filmben, ahol az apa egy húsz éves meleg srác és a kisgyerek egy földöntúli szörnyeteg, aki emberek idejéből él. Minden apró másodperc, amivel létezik egy másik ember életéből ment el.

Valahogy a démonok jobban kedvelik a velük létrejövő Kapcsolatot, mint amint az emberekkel tudnak létesíteni, így bármikor nekünk jönnek. Mint a rossz tinédzserek: mindig az kell nekik, amiket nem kaphatnak meg.

Így történik az, hogy amint a kezembe akad Atlantis, három másodpercre rá egy hangos sikollyal felszúródik a mocsok. Kezeivel kalimpál felém, de mivel a szívét szúrom át pár pillanat múlva fekete hamuvá sorvad mindene. Az óriási vörös szemei, az orr nélküli arca, hatalmas szája, ami tele van három sornyi fogazattal.

Minden porcikája, ami ha hozzám érintkezik a hátralévő időből órákat, sőt napokat rabolhat el.

Nézem a port, ahogy a levegőben száll.

Az időt, ami kárba vész.

Ahogy eltűnik az éterben.

Majd megyek meghánytatni magam, hogy előbb elmúljon a gyógyszer hatása.

***

Ahogy belépek anyáék előszobájába, rájövök, hogy még nem hívtam fel Markot, így mikor lépteket hallok gyorsan kiabálok egyet: – Tíz perc és jövök!

– Jackson most kéne jönnöd – állít meg anya az ajtóban. – Markot utána is fel tudod hívni.

– Miért ez nem ilyen hosszú családi megbeszélés dolog?

– Remélem Jisung beszélgetéséről sem emiatt késtél el…

– Én? – bökök magamra elképedve. – Dehogy késtem! Előbb kezdtétek el!

– Gyere be! És utána beszélsz vele! – forgatja meg szemeit anya figyelembe sem véve enyhe kiakadásom okát, majd határozott léptekkel távozik. Az utóbbi azért olyan megemlíteni való, mert elmondása szerint nem tud közlekedni koktélruhában, viszont a gyakorlatban gyorsabban érhet be a szobába, mint én.

Ebből egyszerűen leszűröm, hogy ez a találkozó komoly jelentőséggel bír, hiszen anya nagyon kitesz magáért. Talán annyira, mint Jisung beszélgetésén, pedig nem is neki kellett tartania, ami viszonylag jó hír, mert így legalább nem okolja magát, amiatt, hogy Jisung teljesen kiakadt és azóta is a szobájában kuksol.

Elhessegetem unokaöcsém gondolatát és belépek a nappalinkba, aminek szinte már színpadi megvilágítása a különösnél is jobban irritál. Várom a percet, hogy megszokjam, ám az elmúlt húsz év során még nem sikerült.

Hiába nézek lefelé a faparkettára egyszerűen még így is hunyorítok.

Feltekintve megpillantom a reggeli párt, akik anyát keresték. Először meglepődnek – ahogy én is – de olyan gyorsan tűnik el az arcukról a kételkedés, mintha ott sem lett volna. Csodálatos dolog ez a mimika!

– Jackson Wang.

– Örülök, hogy megismerhetünk – mosolygott kedvesen a nő. – Amy Flerens – nyújt kezet nekem, amit egy pillanatra furcsállok, de amint csak tudom, megrázom.

– Joe Flerens.

Próbálok nem furcsán nézni rájuk, hiszen a tény, hogy ázsiai neveket vártam és amerikaiakat kaptam nem a legmegszokottabb szituáció, amivel valaha találkoztam, holott egészen középiskoláig én is Amerikában éltem. Talán a tény, hogy nem csak mi vagyunk egyedül ilyenek, kellemesen érint.

A nő fényes haja szorosan egy copfba van fogva, bársony kék ruhája pedig pontosan a térde előtt lengedezik. Nagyon vékony és egy magas velem. A férfiről a szín tiszta fekete haj már nem igazán mondható el, őszülő tincsei nagyobb számban vannak már, mint sem az eredeti. Flancos ingben és zakóban van, ami zavarba hoz, hiszen az én farmer kék póló kombinációm nem éppen alkalmi darab.

Apa a kanapé melletti fotelba foglal helyet és komolyan néz rám – talán mert nem öltöztem ki, vagy mert alapjáraton idegesíti, hogy anyának kellett behessegetni az ajtón. Minden bizonnyal hallhatta, hogy tíz percet akartam még kérni.

– Nos, akkor – csapja össze a tenyerét Amy. – Kezdjünk is bele – int a kanapé másik végében található fotel felé, hogy helyet adjon nekem.

Tétlenül az órára pillantok, és a tény, hogy nyolc óra nem nyugtat meg különösebben. A telefonhívásaimat kilenc óráig kell lerendeznem, így erre, ha van negyven percem.

– Jackson húsz éves vagy igaz?

Bólintok, majd a kérdés mivolta elgondolkoztat. Ugyan ezek a mondatok hangzanak el egy átlagos Látó avatáson.

– És öltél már démont?

– Persze – nézek furcsán a nőre, miközben leülök. Talán a sokk miatt, mert ilyen nyíltan beszélünk erről, talán mert ennél röhejesebb kérdést még nem szegeztek nekem Látók.

– Ne haragudj, muszáj megkérdeznem – legyint kedvesen, mire én továbbra sem értek semmit.

Muszáj?

– Édesanyád említette, hogy jóban vagy Jinyounggal. Akkor tudhatod, hogy jár felderítésekre.

– Igen, Los Angelesbe.

– Igen – mosolyodik el. – Életre való egy srác. – Újra az arca előtt legyez a kezével. – De nem is ez a lényeg. Nem tudom mit említett neked, mindenesetre nálunk szokott lakni az idő alatt, míg felderítéseken van.

Érzem, ahogy az információk súlya eljut a tudatomig, így arcom pirospozsgásan virít. Megtisztelve érzem magam, hogy velük beszélhetek.

A felderítések a Látó családok közötti amolyan nemesi vadászatok, ahol az elit krémje démoni csomópontokon harcol. A démoni csomópontok általában nagyvárosok közelében van, ahol több mint száz démon is előfordulhat egyszerre.

A helyszíneket, pedig a legképzettebb és tapasztalt Látók (nagy eséllyel pedig Vemiqek) adják. Ők nem csak a Látói világból kapják a pénzüket, hanem elismertek a normák világában is.

– Mi tartjuk kézben az eszközök erejét. Nem tudom, hogy tudod, mit jelent ez.

Megrázom a fejem. Soha nem hallottam még semmilyen ilyesmi dologról.

– Hogy hívják a kardod? – szólal meg egyszer csak a férje, majd előkapja a telefonját.

– Atlantis – válaszolok érces hangon, mire a férfi pötyögni kezd rajta.

– Meg vagy – neveti el magát. – Utoljára ma öltél pontban tizenhárom óra huszonhét perckor.

Elképedek.

Anyáékra pillantok, akiket ez meg se lep. Szóval ez ilyen köztudott dolog.

– Most teljesen úgy érzem magam, mint a Beszélgetésnél.

– Mert ez is az – mosolyodik el a nő. – Tudod egy Látó életében három beszélgetés van: az első, ahol megtudja mi, a második, amikor ezzel az értékkel felnőtté válik, a harmadik, pedig halálakor, viszont erről csak a Vemiqek és a haldokló Látó tud.

Ezek szerint a férje Vemiq – állapítom meg magamban, de csak a mellett a tény mellett, hogy még semmi konkrétat nem mondtak.

Azon kívül, hogy Jinyoung előbb lett látói felnőtt, mint én.

Ez frusztrálni kezd.

– Szóval Jackson, mint tudod maga az, hogy eddig a beszélgetésig eljutottál már önmagában nagy dolog, ugyanis társadalmunk egyharmada képes körülbelül ezt a szintet megütni.

A nő hangja csak úgy hullámzik a fejemben.

– És mivel a Családotoknak egyenlőre nincsen képviselője, hiszen tegnap visszavonultak a szüleid egy időre, így téged szeretnének képviselővé megtenni.

Egy kukkot sem értek.

– A képviselő poszt mivel is jár? – kérdezem kicsit talán sokkolva.

– Alapvetően azzal, amit Jinyoung csinál: elmegy felderítésre és képviseli a családját. Természetesen a családból több felnőtt is ott lehet, ám a nagyobb pénzt csak a képviselő viheti el.

Pénzt?

– Mégis milyen pénzt?

Hivatalosan is összezavarodtam.

– Szóval – neveti el magát a nő, úgy ahogy Mark szokta. Csak egy apró fújás az orron át és árnyal mosoly kíséretében. – A valóság az, hogy nem csak a Látók tudnak a démonokról, hanem rengeteg befolyásos ember.

MI?

Szinte értem, ahogy gyermeki hitem millió darabkára törik szét.

– És ezek az emberek előszeretettel támogatják a szervezetünket. Ám mint mindennek, ennek is vannak trükkjei: nem tudom, hallottál már olyan pletykákat, hogy mire képesek a Vemiqek?

– Hallottam – bököm ki nagy nehezen. – Tőlük kapjuk a tablettákat, képesek démonná változni – bár ezt kétlem, és egyéb hasonló dolgokat sem igazán hiszek el.

– A Vemiqek – szólal meg a férfi. – Amilyen én is volnék – támasztja alá a feltevésem. – Valóban adják a tablettákat, illetve nem tudom ezt mennyire hallottad, de nem hiszem, mert nem olyan dolog, amiről csak úgy pletykák mennek, de képes vagyok látást adni egy normának.

Sokkolva vagyok.

Nem érzem, hogy tudnám mozgatni a kezem.

– Ugyanis rengeteg különböző eset miatt, ez nagyon fontos. De legfőképpen azért, mert így támogatást nyerhetünk ki az emberekből. Elég aljas, de az életben maradáshoz kell. Tudod kik azok a Lovagok?

Megrázom a fejem.

– A Lovagok azok a Látók, akik ezekből a támogatásból élnek. Ilyen most amúgy Jinyoung, szóval most már hivatalosan is elmondhatod, hogy van egy Lovag ismerősöd. Ők általában testőr munkát végeznek vállalat igazgatóknak, és egyéb pénzes embereknek.

Úgy érzem itt jött el a túl sok információ ideje. Valahogy ezeket fel kell dolgoznom.

Ám a nő újra beszélni kezd, ami nagyon remélem, már a végét jelenti.

– Tudjuk, hogy ez így sok egyszerre, majd ha bármilyen kérdésed akadna, kérdezhetsz minket, illetve a szüleidet is – sandít anyára. – Viszont szeretnénk, ha jövő hét hétfőn, vagyis öt nap múlva, elutaznál Jinyounggal hozzánk, és akkor első kézből tapasztalhatsz meg mindent, illetve kicsit jobban meg tudnád emészteni a hallottakat. Meg hogy jobban megismerhessünk.

A mosolya őszinte.

Az egész ember az.

Mind a ketten.

Viszont annyira idegen ez az érzés.

– Köszönöm a lehetőséget – állok fel és meghajolok, mire a nő továbbra is legyezgetni kezd az arca előtt. – Viszont most elmennék telefonálni, ha nem nagy gond.

Apára nézek, aki összevonja a szemöldökét, de anya megelőzi.

– Menjél csak!

Még egyszer meghajolok, majd gyorsan tárcsázom a Nevelőotthont.

– Városi Gyermekotthon, miben segíthetek?

– Szia Jackson vagyok – nevetek bele.

– Azt hittem ma már nem is telefonálsz – nevetgél Jisoo. – Szólok neki.

– Köszi.

Ilyenkor mindig két perc idegesítő csönd következik, amíg Marknak szólnak, hogy menjen a nem tudom hanyadik fülkéhez, hogy tudjon velem beszélni.

– Soha nem hívsz ilyen későn – állapítja meg, amitől megijedek, mert azt sem hallottam, hogy felvette a telefont. Mark kijelentéseit már önmagukban automatikusan kérdésre konvertálom, ha olyan a helyzet, így ezt egy aggódó: történt valami? formájában továbbítottam az agyamnak.

– Jöttek hozzánk vendégek.

Utálok neki hazudni.

– Az jó.

– Igen. És valószínűleg el kell utaznom hozzájuk öt nap múlva Los Angelesbe, valami családi dolog miatt, de hogy őszinte legyek nem értek belőle semmit, és az egész teljesen kusza.

– Miért?

– Mert most leültettek és teljesen felborították a világomat. Kiderült, hogy Jinyoung már régóta jár oda, de hiába említette, soha nem kérdeztem rá. És nem mondta, hogy azzal a munkával, amit ott csinál, lehet pénzt keresni. Szóval most fel vagyok zaklatva.

Legalább az érzéseket hitelesen adom át.

 – Ha oda mész jobb lesz, nem?

– Hát nagyon remélem, mert most egyáltalán nem érzek semmit sem rendben.

– Holnap dolgozol?

– Nem, pedig el tudnám terelni a gondolataimat. Mikor végzel? – váltok témát és kilépek a hűvös nyári levegőre.

– Délben, mert Jeongyeon is szeretne most pénzt, így anyud azt mondta, hogy előbb elmehetek.

– És ezt jelentette az igazgatónak?

Az agyam hirtelen el is felejtette, hogy éppen súlyos drámán megy keresztül.

– Miért? – Ez Mark mindent, de semmit sem sejtő hangja.

– Megmutatom neked a mezőt, amiről beszéltem – vigyorodok el.

– Holnap?

– Igen.

– Nem akarok meghalni.

– Nem vagyok tömeggyilkos – háborodok fel.

– Úgy értettem… megölnek, ha anyud jelentette és nem érek vissza időben.

– Kockáztass – kacsintok az utcának.

– Nem igazán akarom elveszíteni az egyedüli lehetőségemet arra, hogy kimásszak innen.

– Mark?

– Mi az?

– Ez egy összetett mondat volt.

– Jackson?

– Igen?

– Leraklak.

Mondta és lerakta.

Elképzelhetően zavarba hoztam és ez a tény csak mosolygásra készet.

Olyan mosolygásra, ami alig várja, hogy lássa élőben az unott arcát, az unott mondataival, de rendkívül színes érzelmi világgal rendelkező szemeivel.