[2124. január 11. – Jungwoo]
Összeszorított fogakkal
tűri a tábori orvos sebtisztítási eljárását, pedig mások már jóval előbb
ordibálásba kezdenek bele. Ezt egy idő után meg is jegyzi az egyik ápoló
fényes, felettébb kacér mosollyal, ám a fiatal férfinek ez fel sem tűnik.
Gondolatai abban a pillanatban a szenvedés körül ólálkodnak, más percekben,
pedig egy szempáron, amelynek helyét képtelen lenne egy másik betölteni.
Izzadt homlokát megtörli,
miután a sebe immár összevarrt állapotba kerül, és egyből elterül a tábori
ágyak egyikén. Mély sóhajok hagyják el a száját, mintha teste hiányolná a
görcsös fájdalmat.
Sajnálja, hogy lemarad az
újoncok besorolásáról, hiszen, ha mást nem is, de együtt érezni még nagyon is tud.
Nem felejti el, hogy neki is jól esett pár veterán megértő pillantása.
– Kim Jungwoo?
Egy suttogó, mély hang
ébreszti fel álmából, amin ő maga is meglepődik. Nem a hangon, hanem az
alváson.
– Szebb napokon –
mosolyodik el, fájdalomtól eltorzult arccal. Lábon lőtt ember nehezen vigyorog
őszintén, ám az övé semmilyen másnak sem mondható. Óvatosan megemelkedik, hogy
megpillantsa késői látogatóját. – Benned kit tisztelhetek?
Udvariasság formáját
használja, amióta csak rájött, hogy pár szó mennyit dobhat az elkövetkezendő
élethosszán.
– Csak Lucas – válaszolja
tömören, majd a sátorba belépve Jungwoonak alkalma nyílik megpillantani az
izmos, viszonylag magas testalkattal rendelkező újoncot. – Válasz esetén hozzám
fordulj.
Közelebb lép, majd
távozik.
Gyorsan.
A srácnak ideje se volt
köszönni.
Lába alatt egy levelet
pillant meg.
„Fanni.
Valóban. Fél év hosszú.
Szemeid biztos figyelnek fentről, mert még mindig
lélegzem. Noha, nehezen, de kapaszkodom az élet sziklájába, és akkor sem
engedném el, ha ezzel megkönnyíteném a dolgom.
Visszajövök. Ne légy türelmetlen, ahogy mindig. Várj,
és véget vetek ennek az őrült harcnak. (Magasabb rang, nagyobb befolyás. Elérem
ennek az egész beteg hierarchiának a tetejét, ha kell, még magasabbra is
jutok.)
Téged látlak magam előtt, bármikor, ha halál kapujában
állok, és soha nem engeded, hogy átlépjek rajta, így ígérem, hogy nem is fogok.
Sok mindent kell még tennem.
Bárcsak itt lennél!
Odaadnám a fél karom, csak azért, hogy mellettem ülj,
és mondj valamit.
Hogy szidj. Bármit megtennék, hogy újra ordibálj
velem. Szeretném látni az arcod eltorzulását, újra érezni, hogy a mellkasomat
vered.
Hogy szeress.
Olyanokról csak fáradt perceimben merek álmodozni,
hogy megcsókolj. Ilyenekre gondolva túl nagy lesz bennem a vágy. A vágy nem
enged hidegvérrel cselekedni, amibe az életem is kerülhetne, mégis… sokszor
elgyengülök.
Emlékszem az elsőre és az utolsóra is. De nem csak
azokra. Az összes többire.
Bőröd puhaságára. Az érintéseidre.
Nem kéne, de újraélem őket, nem szabadna, de képes
lennék érte falvakat legyilkolni.
Ha ez kell, hogy lássalak, megteszem.
Ha az kell, hogy veled legyek hazudok. Csalok, lopok,
ölök.”
Aznap este képtelen
elaludni, így hogy ne csak filozofálással menjen el az ideje, a lehető
leggyorsabban szerez be egy papírt és egy íróeszközt. Addig fel sem tűnik neki,
hogy nagybetűkkel ír, míg el nem érkezik az első oldal végére. Kétségbeesetten
pillant körbe, de szobatársai – már ha nevezhetünk „szobának” egy sátrat –
mélyen alszanak, ami mellett hajnali háromkor nem lenne képe még papírt kérni,
főleg úgy, hogy ezt is csak nehezen szerezték be neki (egy teljes napi
étkezésért cserébe).
Sóhajt egyet, és
beletörődve, hogy már csak egy oldal maradt neki, megfordítja a lapot, és
megpróbálja kisebbre formálni a betűit, folyékonyan teleírni az oldalt.
„Messze vagy, de nem lehet vele mit kezdeni. A sorsom
és a kötelességem elől nem fogok elmenekülni, ezt te is tudhatnád, főleg úgy,
hogy az esélye annak, hogy nem soroznak be egyenlő a nullával. Jobb túlesni
rajta, nem? Öt év, ide vagy oda, muszáj lépéseket tennünk, hogy befejezzük a
háborút, és ha ennek ez az ára, kibírom az életem kockáztatásának feltételét
nap, mint nap.
De nem adom fel. Akkor se halnék meg, ha az lenne az
utolsó opcióm. Életbe tartasz.
Az, hogy tudom, lélegzel. A létezésed miatt van
létjogosultságom, ahhoz, hogy éljek, hiszen neked köszönhetem, mert ha akkor
nem lépsz közbe, ha akkor nem vagy nyugodt már rég végeztem volna.
Emlékszem ugyanolyan hideg volt, mint most, szakadt a
havas eső. Azzal a pisztollyal akartam befejezni ezt az egészet. Nem volt
senkim, Chenle se. Egyedül voltam, és éheztem. Abban az eldugott istentelen
raktárban kuporogtam két napon keresztül étlen-szomjan, mikor beléptél.
Olyan voltál, mint egy angyal.
Nevettél, de megláttál, és egyből a derekadra kötött
késedhez nyúltál. Jézusom, még akkor is ott tartottad a kezed, mikor
észrevetted, hogy a fegyverem nem felétek irányul, hanem a halántékomhoz
szegezem. Soha nem mondtam, de azzal, hogy benned volt túlélési ösztön, valahogy
felélesztetted a sajátomat.
Sokkalta idevalóbb vagy, mint én.
Erősebb vagy, mint én.
Gyorsabb.
Kegyesebb és kegyetlenebb.
Ha valaki te nem halhatsz meg, én pedig tartozom
neked, nem csak az életemmel, hanem egy ígérettel.
Vissza fogok jönni.”
Megakad egy pillanatra,
hirtelen nem tudja, hogy mit írjon még. Hely maradt, habár nem sok, de képtelen
annyit kiadni magából, mint a lány. Érzelmeit nehezen mutatja ki, írásban
könnyebben megy, de még így sem tudja folytatni.
Itt a vége
– állapítja meg magában, majd leereszti a tollat. Valamit még az utolsó
pillanatban mégis ráfirkant a levélre. Csupán egy mondatot, de neki így is
sokat jelent.
Másnap végig a szőke
figurát keresi, és elég gyorsan megtalálja az újoncok sátrainál. Bicegve lépked
felé, ám mielőtt odaérne hozzá a fiú kiszúrja, és kocogva megteszi a hátra
lévő távot Jungwoo helyett. Sportos alkata és széles vállai miatt az egyenruha
sokkalta jobban illik rá, mint Jungwoon, mintha a srác arra lett volna
kitalálva, hogy ezt viselje.
– Sejtettem, hogy gyors
leszel – vigyorodik el. – Gyönyörű az a lány.
Válaszként
távolságtartóan biccent, amint annyira nem díjaz a magasabbik, de nem teszi
szóvá. Jungwoo kifejezetten tart az ilyen személyiségű emberektől, főleg ha
Fanniról van szó. Nem tetszik neki a magabiztosságuk.
– A húgod? – kérdezi érdeklődve
Lucas.
– A menyasszonyom –
feleli halkan, ám annál határozottabban. Nem tudja, milyen lehet a tekintete,
de a fiatalabbikra pillantva egyből rájön, hogy talán túlságosan is félelmetes.
– Nyugi haver – csitítja
röhögve. – Ne vágj ilyen fejet! Bár szerintem, ha róla lenne szó én is ilyen
lennék – teszi rá a vállára a kezét, aminek az alacsonyabb nem örül túlzottan,
de nem rázza le magáról. Fanni tanította neki, hogy ha már szívességet kér,
tegyen is úgy, mintha hálás lenne.
– Mit kérsz?
– Kérni? – neveti el
magát. – Ezek után semmit – rázza a meg a fejét.
– Miért? – ráncolja össze
a szemöldökét Jungwoo. Hirtelen nagyon sok olyan gondolat költözik be a fejébe,
amelyek az előrefizetés lehetőségei között lehettek, tudja, hogy a lány képes
lenne mindent megtenni, hogy a levél eljusson hozzá.
– Mert átérzem – rántja
meg a vállát. – Plusz, azt mondták, hogy segítenek a levél elvivőjének túlélni.
– Ilyen nehéz kint? –
képed el egy pillanatra.
– Nehezebb, mint itt.
Hangja egy pillanatra az
egoistából érző lénnyé változik.
– És ki viszi el?
– Nem tudom az igazi
nevét, de a térdén sérült, és képtelen aktívan folytatni a katonai szolgálatát –
rázza a fejét. – A beceneve Ten, mert tíz kivégzést úszott meg.
Jungwooban egy pillanatra
megáll a vér.
– Azért mert kegyes volt
a nyugatiakkal szemben – teszi hozzá Lucas. – Úgy jön ki a katonaságból, hogy
egy emberrel sem végzett.
– Ez nemes.
– Az – ért egyet a srác
hűvösen. A megfagyott levegőben már nem is antipatikus Jungwoo számára Lucas,
inkább rettentően egyszerű forma. – Odaadod a levelet te magad vagy én tegyem?
– néz mögé a srác, ami arra készteti, hogy megforduljon.
Egy bicegő alakot vél
felfedezni. Az ő sánta járása nem olyan feltűnő, mint Jungwooé, a fájdalom
nyomát sem mutatja a fekete hajú mosolygó srác. Beáll mellé, és egy szó nélkül
kinyújtja a kezét a levélért.
– Vigyázz rá! – szólal
meg Jungwoo halkan, mire Ten csak bólint.
– Feltétlen továbbítom.
– Nem a levélre, Fannira.
Helyettem is.
Hiába volt ismeretlen
Jungwoo bízott az őszinte tekintetében. Az első olyan pillantásban, amely olyan
volt, mint a lányé.
Rendíthetetlen és mégis
szeretetteljes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése