Atlantis - 4. Az a bizonyos tökéletes kávé

J   A   C   K   S   O  N     W   A   N   G

1 évvel ezelőtt

Az első tapasztalataim nem éppen azt sugallják, hogy Mark a lehető legkommunikatívabb ember a Földön, sőt hipotézisem szerint az sem zavarná, ha egyedül kéne élnie az univerzumban. Tekintetéből könnyen leszűrhető, ha nem akar veled beszélni; én pedig értve ezekhez a pillantásokhoz, gyorsan elengedem a lehetőségét is annak, hogy mi majd cimborákként sörözgessünk a helyi kocsmába... ami után végül is bármi megtörténhetne.

Pedig nem lenne ellenemre.

Időbe telik megszokni Mark másfajta jelrendszerét, de két óra alatt már el is felejtettem, milyen volt az élet folytonos következtetéseim nélkül. Például, ha Mark nem ért valamit, soha nem mondja, hanem elnéz a távolba, mintha azon gondolkozna, hogyan közölje veled az értetlenségének tárgyát. Ezeket az apró villanásokat értelmezve fel sem tűnik, hogy gyakorlatilag őt figyelve harmadik munkaerőként becsatlakozom melléjük.

Nem beszél sokat. Ezt könnyebb észrevenni bármi másnál. Egyszerűen hiába mesélek neki, hiába sütök el bármilyen nemű poént, nem reagál rá, maximum egy bólintással. Viszont le se tagadhatnám, hogy minden második megszólalásomnál nagyobb és nagyobb lesz bennem a lenyűgözési vágy.

Jeongyeon-nál ugyanazt a reakciót fedezem fel, mint saját magamnál: ő is sokat mesél, tőle nem megszokott módon, jobbnál jobb történeteket. És mind ezeknek elindítója egy érzelem mentes arcon lévő érdeklődő tekintet. Markon egyszerűen látszik, hogy szeret hallgatni, de egy hétköznapi sztorival nem fogjuk egy könnyen megnyerni Őt. Ez pedig a lányban is valami kihívást indít el.

Csendes léte a másik, ami minket folytonos beszélgetésre, viccelődésre, nosztalgiázásra késztet. Mégis egy idő után nyugalmas aurája átragad ránk, és ami kezdetben energizálóan hat, végül hallgatásra int.

Épp felmosok, mikor felfigyelek arra, hogy Mark finom kételkedéssel az arcán felém néz. Szeretnék hozzászólni, ám valahogy nem jönnek számra szavak. Így csak rápillantok abbahagyva azt, amit csinálok, megtámaszkodom a felmosó nyelében, majd várom, hogy megszólaljon. Kicsit megilletődik, és már majdnem elkezdi folytatni a seprést, de végül csak belekezd:

– Izé...

Mélyebb a hangja, mint amire számítok, mégis sokkal jobban passzol hozzá, mint a fejembe kreált másik. Talán mert egyfajta magabiztosságot ad a feltételezéseim szerint kevésbé magabiztos személyének.

– Hogy is hívnak?

Tagadhatatlanul meglepődöm, mert egy másmilyen témára számítok, abból kifolyólag, hogy úgy gondolom, ha én, a világ legrosszabb név memóriájával rendelkező egyénje, egyből megjegyzem az övét, akkor ez talán kölcsönösen is elvárható.

– Jackson – válaszolom mosolyogva, még talán bólintok is a kialakult helyzet miatt. – Jackson Wang.

– Kösz – veti oda hozzám, majd söpör tovább, mintha semmi sem történt volna. Pár másodperc múlva rádöbbenek, hogy ennyi volt a nagy társalgása félnapos hallgatás után, ami neki tökéletesen megfelel, nekem pedig ezt tudomásul kéne vennem.

Viszont nem veszem.

– És bocs, téged amúgy hogy is hívnak? – kérdezem meg azzal az arroganciával a hangomban, amiről addig nem is tudtam.

Mark.

Persze, hogy Marknak.

A fiú felnéz, és aznap először elmosolyodik, mintha tudná, mire megy ki a játék – pedig még én sem vagyok benne biztos.

– Mark. Mark Tuan.

Összemosolygunk. Hirtelen meglátszik rajta, hogy talán még  ínyére is lenne egy kis beszélgetés, én viszont folytatom a felmosást. Tisztában vagyok vele, hogy tíz percen belül meg fogom bánni az elszalajtott alkalmat, viszont inkább élvezem a győzelem mámorát, ami kellemesen árad szét a mellkasomon.

Természetesen a pillanat tovaszáll... amiután szembesülnök azzal a feltűnő jelenséggel, hogy sokszor nézem Őt.

Vékony testalkatát, íves állkapocscsontját, ádámcsutkáját, de ami meglep, hogy legtöbbször a szemeit. Ez Őt nem különösebben zavarja, sőt, mintha először Ő keresné az enyémet.

Mélyen belenézni a szemeibe, olyan érzés, mint amikor valaki elmeséli az életét érzelmekben. Elmeséli, hogy mit él meg abban a pillanatban, és hogy mit akar a következőben.

Tulajdonképpen semmit, de mégis sokat tudok róla. És ez a bizonytalan, kicsit sem megfogható tudás csábít.

– Sziasztok! – kiáltja örömmel édesanyám belépve a boltba, egyből kiszúrva mindenki tartózkodási
helyét. Nagy mosollyal odalép Mark elé, aki kicsit frusztrálva néz körbe, végül segítséget kérő tekintete megállapodik rajtam.

De csak egy pillanatra.

– Mark vagy igaz? – vigyorgása, mintha elcsendesedne. Tornádóból egy pillanat alatt kellemes szellő lesz, majd kezét nyújtja az értetlen srác felé. – Sooyoung, de itt mindenki Soonak hív.

– Mark – mondja kerülve anya tekintetét.

– Örülök, hogy megismerhettelek – pislog bizalmas hosszússággal. – Mindent elmondtak neked?

Mark még nem is kezdett bele a válaszába, de be is kellett fejeznie, mert anya kezével hessegetni kezdett, megcélozva minket.

– Nyomás Srácok! – tapsol kettőt, amit képtelen vagyok szemforgatás nélkül kibírni. – Jackson, te is! Mark, kérlek, gyere egy kicsit ide be! – int a raktár felé. Mark falnak támassza a söprűt, és követi édesanyámat, aki minden bizonnyal az összes részletet tudni szeretné, illetve információt akar átadni neki egy motivációs üzenetben. Csak úgy, ahogy mindenkivel szokta.

Egyedül fejezem be takarítást, míg Jeongyeon lezárja a kasszát és letörli a pultot.

– A kávégépet elmostad már?

Hangomban a Markkal töltött idő után, egyből felfedezem a frusztráltságot, és abban pillanatban nem is tudok mit kezdeni vele. Zavarban érzem magam, hogy ennyire hatással van rám valaki, csupán egyetlen nap után. Az pedig még hab a tortán, hogy alig beszéltünk pár szót.

Falnak vetett háttal egyszer csak megpillantom Markot Jeongyeon mögött. Engem néz, és nem zavartatja magát, folytatja tovább azok után is, hogy észreveszem. Mosolyra húzom a szám, hiszen arra számítok, hogy majd tekintetét bátortalanul elkapja, mint bárki más ezen a bolygón.

Mark szemeibe olyan belenézni, mintha közölni akarna veled valamit. Átlagosabbnál átlagosabb színű, alakú és méretű, mégis sokkalta különlegesebb, mint bármelyik más, amit addig láttam. Lehet a beszéd nem az ő terepe, de nekem kellett megfutamodva Jeongyeonra pillantanom, mikor megjelent két mosolygóránc szeme vonalában.

Rám mosolygott?

A lány nem éppen a legjobb kibúvó, főleg úgy, ha épp semmit sem tud mondani, és te közben abban reménykedsz, hogy véletlenül se kérdezze meg, miért nézed.

– Sziasztok! – köszön viszonylag halkan Jeongyeon öccse a tőle megszokott hadaró gyorsassággal. Ha nem vagyok kényelmetlen helyzetben valószínűleg meg se hallom, viszont így egyből felé fordulok, hátat fordítva ezzel a számomra kellemetlen szituációnak, és mint a nagy unokatesó büszkén elvigyorodok.

Hátán kétszer akkora hátitáska, mint amekkora ő maga; az ember azt hinné törékeny testalkatából és korához képes alacsony magasságából kiindulva, hogy egy erősebb szellő bármikor elfújja.

– Hogy-hogy ilyen későn? – vigyorgok kicsit talán már túlságosan is, viszont tisztában vagyok azzal, hogy mit gondolnak rólam, így a lebukás veszélye akkor sem fenyegetne, ha kézen járva verset szavalnék neki köszöntésképpen.

– Tanultam a könyvtárban – válaszolja vállát megrántva, majd lehuppan az egyik asztalhoz, lerakva táskáját maga mellé. – Anya?

– Ma nem jött be – válaszolja helyettem Jeongyeon. Hangjára hátra kapom a fejem, viszont hiába kutatok az addig falnak dőlő egyén után, nem találom. – Sokáig kell bent lennie.

– És az enyém merre van? – nézek körbe.

Különös.

– Előbb mentek fel az emeletre azzal a furcsa sráccal – biccentett a sarokba lévő sötétbarna csigalépcső felé. – Amúgy ki az?

– A "furcsa srác"? – idézem félmosollyal hangsúlyát tökéletesen kifigurázva.

– Vajon? – forgatja meg a szemeit cinikus kérdése elhangzásának idejében. Megrántom a vállam, és nem is gondolkozva a csigalépcső felé veszem az irányt. – Ő Mark.

Tisztába vagyok azzal, hogy nem magyarázok meg semmit sem ezzel, mindezek ellenére ízesen hagyja el a számat. Egyszerűen csak azért ez a válaszom, mert jó érzés. Jó érzés kimondani a nevét. 

Felszökkengetek a lépcsőfokokon, és a fenti emeleten megpillantom anyát, ahogy kávét szürcsölget, szembe vele pedig a barna hajú, görnyedő, kezében bögrét szorongató srácot.

– Halihó, mi a helyzet? – szakítom meg a minden bizonnyal komoly párbeszédet, mire anya nagy mosollyal válaszol.

– Semmi különös, csak elmondtam nagyvonalakban Marknak, hogy mit hogy kell csinálnia, meg az ilyen apróbb részleteket.

– Értem – lépek oda az öt közül, ahhoz az asztalhoz, ahol ők üldögélnek, majd kihúzom az anya melletti széket, és helyet foglalok. – És engem is tájékoztatsz? – csevegek, de hiába anyának akarom címezni a kérdést, valamiért Markra terelődik a tekintetem.

Nem kapja el szemeit, ahogy eddig sem.

– Persze, csak előtte megisszuk ezt – emeli fel a kezében tartott csészét, amiért hirtelen ráeszmélek, hogy a gépet nem használhatták, hiszen azt Jeongyeon elmosta.

– Ez három az egyben? – kerekedik ki a szemem, és csak hallom, ahogy Mark a bögréjét lerakja a falapra.

– Mark azt mondta, hogy ezt jobban szereti – rántja meg anya a vállát, én meg elképedve nézek a frufruját direkt a szemébe fésülő fiúra. Kezei megállnak a mozdulat közben, majd rám tekint.

– Mégis miért?

Hangom csak úgy cseng az addig minden bizonnyal suttogással megtelt helyiségben – képtelen vagyok anyát elképzelni olyan hangosan beszélni, mint én, ha ehhez a fiúhoz szól. Hangja különösebben is puhább, mint általában, mintha képes lenne finomságával elérni a srác szívét.

Persze, így gondolhatja, de én szinte biztosra veszem, hogy mindenki így közelíti meg Őt, és emiatt én pont az ellenkezőjét teszem. Még akkor is, ha nem ezt kéne.

– Mert csak ezt ismerem.

Válasza halk és kiegyensúlyozott, de amitől felpattanok, azoknak köze sincs ezekhez. Apró mosoly kunkorodik a szája szélén beletörődést sugallva, mintha azt mondaná, hiába próbálnék meg neki mást adni, egyszerűen értelmetlen, hisz minden kávé ugyanolyan.

Szemében játékot fedezek fel, de aztán egy pillanat alatt ki is szökik belőle, és csupán édes várakozás tükröződik rajta. 

Felállok.

Anya felpillant rám. Nem tudom, mit láthat, de az elszánt vigyoromat és a fej rázásomat mindenképp. Az már teljesen más tészta, hogy érzem, ezt a srácot már azóta le akarom nyűgözni, amióta először rám emelte a tekintetét.

Lerohanok a lépcsőn, figyelmen kívül hagyva, hogy az unokatestvéreim értetlenkedve követik szemükkel az elsuhanó képem. A kávégép előtt állva annyira koncentrálok, mint az érettségimkor. Kár, hogy akkor a végeredmény nem lett olyan tökéletes, mint a tejhab, amit épp csinálok.

Jeongyeon meglepő módon nem szól hozzám, pedig oka van már azzal is, hogy a szerkezetet beindítom úgy, hogy ő már elmosta. Csupán néz rám, ám azt már nem figyelem meg hogyan, mert a kezem öntudatlanul mozog, csinálja azt, amit reggel, viszont rágondolva mégis teljesen máshogy.

Nagyon sokáig imádtam a Latte Artot, a youtube kezdőlapom, ha megnyitnám, tele lenne velük, viszont hosszú ideje nem csinálom, mert akkoriban úgy éreztem, hogy a kávéra sokkal több időt fordítok, mint a vendégre. Ezt a pályát tehát örömmel adtam át Jeongyeonnak.

Mégis most a kávémmal kell beszélgetnem, és ezt a legszebben ezzel tehetem meg.

– Kész! – suttogom, majd a teli csészét az előre kikészített fehér kistányérra helyezem. Megfordulok, és kicsit hátrahőkölök, amikor szembe találom magam az alig fél méterre tőlem pulton könyöklő Markkal. Állát tenyerébe tartja, és érdeklődve pillant rám, amely olyan mértékben sokkol, hogy elfelejtek beszélni, csupán elé helyezem a tányért, és őt bámulva várom, hogy belekóstoljon.

Ahogy az ajkaihoz emeli.

Ahogy kortyol.

Hallom.

Hallom a saját szívverésem.

Megdöbben.

Mosolyog.

Rám mosolyog.

Ilyet mindennap kaphatok?

Szavai mások, mint bármi, amit valaha tapasztaltam. Mintha minden hang, ami elhagyta a száját, a lelkemet szorongatná. Mély hangja mély dolgokat ír belém.

Miért vonzódom ennyire hozzá? Mi fog meg benne? Mi ez az érzés?

Mire várok? Miért nem szólalok meg? Miért lett meleg?

Miért vigyorgok?

Végül csak bólintok.

Talán mert a legtöbb bennem megforduló dolognak semmi értelme sincs, vagy mert több mint amit képes vagyok felfogni. Hátamat a pultnak támasztom, és mosolyogva nézem végig, ahogy a tűzforró italt lehúzza, bele se gondolva abba, hogy a koffeintartalom lehet ártalmas lesz számára.

De érzem, hogy kvittek vagyunk, mert ezek után csak az előttem álló minden bizonnyal forgolódással teli éjszakát látom csak.

Neki állok kitakarítani a gépet újra, közben hallgatom a beszélgetés halk morajlását a hátam mögött, ám Mark hangját egyáltalán nem meglepő módon nem fedezem fel.

Jisung valamiről nagyba mesél, anyukám rákontrázik, míg Jeongyeon csak nevet.

Valahogy elcsenem a csészét előle. A víz halkan csobog. Anya hangja szakít ki a nyugalomból, ami átjár.

– Mark-ot visszakísérem.

Felkapom a fejem és megfordulok.

Mégis hova? – Akarom kérdezni ám a számra, nem jönnek szavak, mert a háttal álló Markon nem táskát pillantok meg.

Fekete gyermek alak kapaszkodik a fiú hátán.

Fekete lélek nélküli test.

Nyakamhoz kapok, de megállok a mozdulattal.

Hogy került ide be? Hiszen, ide képtelenek bejutni démonok!

Belső hangom kétségbeesett hangon ordibál, viszont sokkolva pillantok rá anyámra, aki nem veszi észre.

Nézek Jisungra, akinek fel sem tűnik

Kérek hang nélkül segítséget Jeongyeontól, aki nem érti.

És akkor az addig mozdulatlan test nyaka fizikailag képtelen száznyolcvan fokos fordulatot véve arcát nekem szögezi.

Izzó sárga, hatalmas sárga szemeivel döbbenten bámul engem, mintha képes lenne érzelmet kifejezni.

Hatalmas szája mosolyra húzódik.

Olyan mosolyra, amire elvileg képtelen.

És én állok, és nézem, ahogy kisétál az ajtón.

Megijedek.

Kiáltok.

Rohanok.

De rajtam kívül senki sem érti.