M A R K
T U
A N
Soha.
Fülembe zeng a szó mély
gödröt ásva magának lelkem kietlen partján. Valami kavarog a mellette csobogó
patak sötét valójában.
Zavaros a víz.
Soha.
Csak cseng bennem. Nem is
tudom, miért, de kimondom, még mielőtt egyetlen egy gondolat átúszna a fejemen.
– Soha?
Jackson tekintetébe
veszem. Az ő vizének tükre sem sima. Szédülni kezdek. Forog a világ, de nem
annyira, hogy szóvá tegyem. Barna szemei fürkésznek, de közben belül teljesen
más dologra fókuszálnak.
Üres a bolt.
Kezébe veszi a pulton
lévő telefont. Tudom, hogy nem tudja, mit csinál, mintha felsejlene egy élmény,
és érezném, hogy mit fog reagálni rá.
A hang.
A hangja, ahogy beszél,
újabb forgót okoz a vízben. Morajlik az összes cseppje, lázong, szinte
céltalanul folyik lefelé, majd egyszer csak megáll, mintha eszébe jutna, hogy
nem is a helyes irányba tart.
De nem tudja, merre.
Csak áll egyhelyben.
Jackson megfordítja a
táblát, majd dzsekit kap magára. Szótlan vagyok, mert miattam csinálja mindezt,
de nincs erőm megállítani.
– Gyere!
Kedvesen és nyugodtan
mondja, mintha ezt terveztük volna. Hideg szél süvít keresztül fekete
pulcsimon, miközben várom, hogy Jackson végezzen a beriasztással és a
bezárással. Egyetlen egy szerencséje az lehetett, hogy nem volt bent egyetlen
egy vendég sem.
Nem szólalok meg, mert
úgy érzem, nincs semmi sem, ami kijöhetne. A valamiért mindig beszédes Jackson
is felveszi a hallgatás különös fátylát, így csak sétálunk egymás mellett. Ő
minden bizonnyal agyalva valamin, míg én inkább nézem az aszfaltot.
Általában így megy
mindig: én csendben, ő pedig csendesebben. Hiszen tagadhatatlanul hallani,
ahogy a fogaskerekek csattognak, miközben hosszabb és hosszabb gondolatmenetek
zajlanak le a fejében alapjáraton. Viszont mikor velem sétál, ezt egy kicsit
halkabb fokozaton csinálja. Ez mind látszik a szemében.
Felszállunk a buszra, és
hiába akarom állni a magam jegyét, egy hanyag mozdulattal elteteti velem a
pénztárcám, mintha annyira megerőltető lenne nekem kifizetni a sajátom. Elhúzom a szám, de nem panaszkodom, csak
levágom magam az egyik hátul lévő szabad ülésre. Hiába hogy kevesen vannak a
buszon, akkor sem ülnék előre, ha egy lélek sem lenne rajtam kívül.
Jackson megáll mellettem,
én pedig ránézek.
– Leülhetek? – biccent a
mellettem levő szabad helyre.
Szó nélkül beljebb csúszom,
ő pedig halvány örömmel az arcán lehuppan a mellettem lévő székre. Kinézek az
ablakon, és hallgatom a jármű motorjának keserves küzdését az elemekkel.
Fogalmam sincs, merre mehetünk,
hiába nézem a tájat, egy idő után már olyan helyen vagyunk ahol még életemben
nem jártam. A plébánia megállója az utolsó dolog, ameddig valaha elmentem
életemben.
A házakat szép lassan
felváltják a sziklák, ám a hegy mellett elhaladva csupán először egy hatalmas
mező, majd rengeteg szántóföld válik láthatóvá a láthatáron.
Ekkor feltűnik, hogy
feszengek.
Nem tudom, hogy az
ismeretlentől vagy pedig a gondolattól, hogy az árvaház és a plébánia közötti
harminc perc volt életem leghosszabb utazása. Mindenesetre a testem merev, a
kezeim remegnek, a gyomrom pedig megpróbál olyan fordulatokat tenni, amiket
lehet nem kéne az egészséges működéséhez lehetővé tenni, hiába minden
gyönyörűségnek, amit a táj okoz bennem.
Észreveszem, hogy Jackson
figyel, de elkapom a tekintetem róla, és megpróbálok egyenletesen lélegezni. A
fő, hogy ilyenkor ne engedjem eluralkodni felettem a félelmemet.
Nincs itt magány. Sokkal
érdekesebb erő veszi át a hatalmat.
Vajon mire kellett volna emlékezzek?
Szorít, szinte már fojtogatja
a bensőmet a kérdés.
Jackson ráteszi tenyerét
a kővé veszített öklömre. Összerezzenek a gesztusra, és hirtelen felindulásból
elszeretném húzni, de ekkor nem engedi el.
Gyengéden megszorítja,
viszont mikor ránézek, ő csak egyenesen előre mered.
Megszilárdítja
tekintetét, ám a keze gyengéd és nyugtató melege elárulja, hogy egyáltalán nem
rossz szándékkal vesz rólam tudomást.
Ez ismerős.
A megállapítás forró
tűzként terjed szét bennem, ám az okát egyáltalán nem találom. Nem tudom, hogy
mi ismerős és miért, de emiatt kényelmetlenül érzem magam a helyemen. Mint
mikor a kisgyerek rájön, hogy igazából nem volt szép homokot etetni a társával,
de már csak jóval azután, hogy a másik kisírta a lelkét az óvónőnek.
– Nekem is furcsa –
mondja. – Annyi kérdésem van.
Ránézek és várom, hogy ő
is ezt tegye, de nem csinálja. Csak bámul és nem fordul felém.
Mondani szeretnék
valamit, de a gyomrom erőteljes rángása lefoglal.
– Miért vagy itt?
Kérdésére lángba borul az
arcom.
Tudom, hogy nem arra
gondol, hogy miért vagyok ott a buszon. Tudom, hogy az érdekli, hogy miért
hozzá jöttem, mintha kívánatlan személy lettem volna az addigi életében.
Hiába a keze.
Hiába a nyugodt aura, ami
körbe vesz, ha vele vagyok.
Ezzel akaratlanul is
bántott.
Kirántom a kezem az övé
alól és az ablaknak döntöm a homlokom.
– Mert nincs máshol.
Válaszom halk, mégis
érzelemmentes. Mintha hirtelen ezer és egy falat állítottam fel volna magam
köré. A testem előbb reagál erre, mint sem nekem feltűnne.
– És ha lenne, akkor is
itt lennél?
Felém fordul, ami miatt
ösztönösen én is ránézek.
Tekintete nem bántó,
inkább értetlen. Egyből a tudtomra adja ezzel, hogy a kérdés nem fájdalomokozás
céljából került terítékre – vagy legalább is nem engem szeretne vele
megbántani.
– Nem tudom – megrázom a
fejem. Nem vagyok tisztába az okaimmal, hiszen nincsenek is. Ösztönösen nyomtam
meg a gombot és szálltam le tegnap a buszról, és öntudatlanul kérdeztem meg a
kérdésemet. El voltam veszve. – Nem tudom. Talán. – El vagyok veszve.
– Értem – bólint kellemetlenül,
majd továbbra is a busz padlóját vizslatja.
Utána nem beszélünk
többet. Csak követem, mikor elindul, mikor lelép a buszról. Megyek mellette,
mint egy szellem.
Nem is értem, miért
vagyok itt.
Egyszerűen csak tudom, hogy itt kell lennem, mert nincs
máshol. De magyarázat más nincs rá.
Egy húsz perces séta után
földútra térünk. Szinte hallani, ahogy az ember a város széléről átlép a
szántóföldek végtelen világába. Ahogy a búzakalászok halkan átölelik az ember
törött lelkét, és ahogy a kék gomolyfelhős ég tenyerével végig simít az ember
hátán.
Mindenegyes apró hangot
tökéletesen érez az ember a lelkével.
– Mark. Emlékszel?
Hangja kiszakít
valahonnan, ahol voltam. Abból a látványból, amit a szántóföldek okoznak. A
felhők végtelen valójából talán.
– Mégis mire? – kapom felé
a fejem. Barna tincsei csak úgy ugrálnak homloka előtt, világos kék pólójával
pedig szelíden táncol a szél. Akaratlanul is óvatosan felébresztem magam egy
gyors fej rázással, még mielőtt teljesen transzba esnék.
– Mark voltál már itt?
Komoly tekintete aggaszt,
lágy mogyorókrém szemei hirtelen tömény fává sűrűsödnek. Egyből, szinte
ösztönösen mondtam volna, hogy soha, viszont szigorú arcvonásai elveszik az
erőt tőlem.
– Azt hiszem, hogy nem –
mondom végül neszlett hangon, majd újra végigfuttatom a tekintetem a helyen. –
Nem, nem voltam itt.
Határozott lettem, ami
miatt kisebb büszkeség tölt el egészen addig a pillanatig, míg meg nem hallom
Jackson furcsán érzelmes sóhaját, majd nézem alakját, ahogy elsétál széléig, és
ledobja magát az út és a mező határára.
– Miért? – kérdezem már
szinte pánikolva. Azt várja, hogy ismerős legyen a hely, hogy azt mondjam
voltam már itt, de akárhogyan nézem, egyetlen egy emlék sem tör fel. Minden
csodálatos, ám már nem találom őket olyan vonzónak, mint az elején. A
tudatlanság okozta keserű íz kedvetlen vágást hagy bennem.
Kezeimet ökölbe szorítom
és próbálok halkan birkózni a bennem felgyülemlő űrrel.
Jackson rám néz.
Én pedig rá.
Erre felpattan és másfél
méterre tőlem megáll.
– Jackson mire kéne, hogy
emlékezzek?
Suttogok, és nagyon
hangosan veszem a levegőt, mintha a szervezetem próbálná betömni oxigénnel azt
a kegyetlen lyukat, amit ez a pár perc keltett bennem.
Látom rajta, hogy mondani
akar valamit, de nem találja a szavakat. Csak néz és próbálja inkább a tekintetével
elmagyarázni a helyzetet. Ám ezt a szituációt felettébb nehéz így átadni.
Megrázom a fejem.
– Nem tudom Mark. –
Szomorúan cseng a hangja. – Sok mindenre. Rám hogy-hogy emlékszel?
– Hogy ne emlékeznék rád?
– csattanok fel, ami miatt egy lépést hátrébb lép. – Ne haragudj…
Meg ragadom bal kezemmel
a másik karomat és próbálok valahogy erőt meríteni. Ám a gyatra próbálkozás
cseppet sem segít a helyzetemen.
Mégis miért vagyunk itt?
Mit szeretne ezzel elérni Jackson?
– Hogy tudhatod, ki
vagyok, ha erre a helyre nem emlékszel?
Hangja most már
számonkérően cseng, mintha én tehetnék arról, hogy valami olyasmit próbál
felidézni bennem, amit soha nem éltem át.
– Mert ismerlek – tárom szét
a karom. Olyan feszültség van bennem, amilyet még talán nem éltem át soha. – És
tudtommal nem itt találkoztunk először.
– Nem, tényleg nem –
mondja halkan. – Semmi?
– Semmi? – kérdezek vissza
értetlenül.
– Semmi sem jön elő? Egy
mozzanat? Egy kép?
– Mégis miről Jackson? –
akadok ki es a tenyerembe temetem az arcom.
Fáj a fejem és szédülni
kezdek. A gyomrom kétszázhússzal veszi az ő általa felállított kanyarokat, míg
én tétlenül álldogálok a lábamon.
– Jézusom. Mark sajnálom,
izé… nem akartalak felzaklatni!
Csak a hangját hallom. Tovább
beszél, de nem tudom, miről.
Gondolkozz!
Zakatolnak az emlékeim
tavalyról. A kávéi, a telefonbeszélgetéseink, de semmi komolyabb nem jön fel
ezzel a hellyel kapcsolatban. Soha nem jártam itt, főleg nem vele.
Rázom a fejem.
Talán még sírok is, mikor
megérzem a kezeit a derekamon.
Megölelt –
eszmélek fel és akaratlanul is kinyitom a szemeimet.
Kemény teste az enyémhez
ér: érzem, ahogy kezei megkapaszkodnak belém, ahogy az arcom a mellkasának
nyomódik, ahogy a pólójának anyaga az arcomat simogatja.
Parfüm illata az orromba
kúszik, engedem az édes szinte már-már csokoládéra emlékeztető aromának, hogy
végig kússzon a fejemen.
Egyik kezemmel tétlenül
fogom a másikat.
Nem tudom, hogy erre
hogyan kell reagálni.
Olyan biztonságot nyújtó
burok lesz, hogy levegőt se kell vennem ahhoz, hogy megnyugodjak. Szinte észre
sem veszem, hogy lélegzem. Csak az övét hallom. Zakatol a szíve és gyorsabban
veszi a levegőt.
Elengedem a felkarom és
óvatosan oldal belekapaszkodom a pólójába.
Sírok
– tudatosul bennem, de a könnyeimet már nincs erőm letörölni.
Soha nem sírok.
Különös – mintha nem is a
saját testemben lennék. Remegek a zokogástól, mégsem hallom, ahogy csinálom.
Elveszem a pólójának
kékjében. Kapaszkodom belé, nehogy elessek.
– Mark – susogja halkan a
nyakamba. Érzem, ahogy a forró lehelete végig kúszik a tarkómon, s ettől pedig
libabőr szánt végig a kezeimen. – Nem baj.
Ettől csak jobban sírok.
Elfelejtettem valami
rendkívül fontosan, mégis hogy a halálba ne lenne ez semmiség?!
– Mark – újra gyengéden kimondja
a nevem, közben óvatosan a derekamat simogatja. – Mark, te a fiúkat szereted?
Tagadhatatlanul
meglepődöm. Annyira, hogy visszatérek a saját testembe, és abbahagyom, még
szipogni is elfelejtek. Értetlenül állok a kérdés röhejes valója előtt. Már
majdnem megfogalmazódik bennem, hogy mégis ki kérdez ilyet, amikor egy gondolat
suhan át a fejemen.
Hiszen ő Jackson. Miért
ne kérdezne ilyet?
– Még nem igazán
gondolkoz-…
Mi?
Mi ez?
Mi ez az érzés?