J A C K S O N W A
N G
1 évvel ezelőtt
Hallom, ahogy a cipőm
talpa hangos csattanással éri a földet. Látom, ahogy a hangomra felkapják a
fejüket, ahogy megállnak, és értetlenül néznek.
– Tessék?
Anya hangja enyhén
kifejezve megdöbbenten cseng, míg a többiek annál is nagyobb idiótának
könyvelnek el, mint aminek eddig. Rápillantok Mark meglepett arckifejezésére,
majd vissza a hátára, ám már nem látok semmit.
– Csak azt hittem egy pók
– jelzem a többieknek, hogy démont láttam. Az addigi hitetlenkedő fejek már
szinte nevetségesen jók lesznek, viszont képtelen vagyok elröhögni magam,
hiszen rajtam is pont ugyanolyan ül.
– Jaj, ne haragudj Mark!
Az anakrofóbiának nálunk lassan már saját története van.
Röhejes hallgatni egy
ilyen szöveget, főleg a hozzá társuló tettetett nevetéssel, de anyu már majdnem
olyan tökéletesre fejlesztette, hogy már lassan tényleg félni kezdek a
pókoktól.
A legtöbb Látó családnál
ez a szó helyettesíti a démon
kifejezést, így könnyen kommunikálhatunk olyanok között is, akik nem tartoznak
közénk. Habár nincs sok tapasztalatom más családok szokásairól, Jinyoungén
kívül, de ebben a kettőben biztos ezt használjuk.
Bocsi
– tátogom Marknak, aki mélyen a szemembe nézve csak lassan megrázza a fejét, és
mintha semmi sem történt volna, folytatja az útját anyával az oldalán. Kilépnek
az ajtón, s ahogy az becsukódik utánuk, Jisung felém fordul.
– Ennyire fóbiás vagy? –
ráncolja a szemöldökét a családunk egyetlen olyan tagja, aki még nincs
tisztában az ereiben folyó vér különlegességéről.
A Látó családokban a
tizenötödik életévüket betöltők szerezhetnek csak tudomást a rokonságban zajló
dolgokról, ami még első gyereknél egyszerű, de Jisung esetében mikor már szinte
az összes családtagja tudja, és őszintén nem titkol előle semmit, csak annyit
mondd…
– Majd meg tudod a
születésnapodkor.
…akkor már egészen
idegesítő az állapot.
És ez Jisungon is
rendkívül meglátszik. Tekintettel arra, hogy egy hét múlva tizenöt, így már a
családunk sem szeretné titkolni, hogy titkol valamit. Bár ilyenkor igyekszünk
előtte lévő nap leülni és beszélgetni, mivel amint eléri a tizenötödik
életévének első percét, láthatóvá válnak a démonok számára, és hivatalosan is
Látó lesz.
És ahogy Jeongyeon-nál
annak idején, úgy Jisungnál is alig várom, azt a pillanatot, mikor szembesül az
igazsággal. Amikor lesokkolódik, de mégis örül. Rengeteg teher nehezedik a
vállára, viszont megkönnyebbül.
A legjobb érzés a világon
tudni, hogy mi zajlik körülötted.
Jeongyeon még mindig csak
ül és bámul rám. Hallom, ahogy a fogaskerekei kattognak, majd gondolatok ezrei
születnek meg másodpercek alatt a fejében. Néha maga mellé pillant, és egy
kellemetlen árny – kételkedés – suhan át tekintetén. Fogalmam sincs, mi zajlik
le benne, ám erre nem fordítok nagyobb figyelmet, hiszen, ha akarnám, se tudnám
kitalálni; Jisung jelenlétében, pedig egy szót sem fog szólni.
Sokkolva vagyok.
Hiába próbálok nem
foglalkozni vele, egyszerűen megőrjít a szüntelen remegés. Az ismeretlen
veszély, amelyről még anyám se tud a látottak alapján. Valami, ami igaz, de
mégsem.
Hiszen nehéz azt mondani,
hogy olyat láttam, aminek fizikailag lehetetlen ott lennie, amiatt nem valós.
Viszont a cáfolhatatlan tény, hogy képzelődni, ilyet nem képzel az ember.
Valótlanul igaz.
Megvárjuk anyát, majd
kocsiba szállunk. Nem szólalunk meg. Ez szinte nálunk már családi szokás: ha
valami komolyabb történik, először mindenki megvitatja magában, majd másnap
beszél róla.
– Holnap is jön?
Hangom nem is a
sajátomként cseng. Holmi visszhangja a reggeli mivoltának.
– Minden nap. Kivéve
vasárnap.
Bólintok. Anya megáll,
majd kiszállok. Felbattyogok a lépcsőkön, a korláton tartva a kezem, ezzel a
létező legtöbb port a tenyeremre kenve. Nem foglalkozom vele. Semmivel sem.
Jinyounggal sem. Ruhástól bedőlök az ágyba, és szabadon engedném a gondolataim,
ha lennének.
De nincsenek.
***
Másnap csak Markra
gondolok. Minden pillanatban látom magam előtt a citromsárga, halállal és sötét
vágyakkal teli szemeket, amelyeknek hordozója a fiú vállán lógva mosolyog rám.
Kellemetlen érzés, de
mégsem titulálnám lehangoltságnak, inkább az őrülettel hasonlatos, melyeket a
bennem lakozó kérdések fájó mivolta alkot. A fejem hasogat, mikor leszállok a
buszról, viszont nem szentelek neki különösebb figyelmet.
Kinyitom a boltot.
Beindítom a kávégépet és a számítógépet, székeket pakolok, majd megfordítom a
táblát. Utána várom a vendégeket, kiszolgálom őket és csevegek, mintha minden a
lehető legnormálisabban zajlana.
Aztán délután három óra
felé Mark kinyitja az ajtót, azzal az életunt arcával, amivel széles mosolyt
varázsol az arcomra. Mintha egy hét telt volna el azóta, hogy láttam.
– Szia! – köszönök rá,
mire ő csak egy hanyag intést és egy érdeklődő pillantást küld felém. – Kérsz
egy kávét?
Bólint.
– Az jó lenne.
Szinte suttogja a
szavakat. Halkabb, mint tegnap, és jóval fáradtabban is pillant maga elé, ami
miatt nem tudom, hogyan folytathatnám a társalgást. Ujjaimmal idegesen kopogok
a gép oldalán, majd a combomon, mikor elkészülök vele. Soha sem vagyok ilyen
kávé csinálás közben, hiszen tudom, a legrosszabb sem olyan szörnyű, hogy ne
tudná az ember jóízűen meginni.
Mégis, arra gondolok,
hogy ez az egyedüli dolog, amivel sikerült lenyűgöznöm.
Az önstresszelésben lassan jobb vagyok, mint bármi
másban.
Belekortyol a csészébe,
és láthatólag ugyanúgy élvezi, mint előző nap.
Elmosolyodom.
És újra meglátom.
Ijedten nézem a gyerek
méretű szénfekete kezeket a vállán. Nem szorítják, éppen hogy csak kapaszkodnak
belé. Mark arcát fürkészem, de minden bizonnyal nem érez semmit, ami nem
meglepő, hiszen még az sem tűnik fel neki, hogy halálfélelem csillog a
tekintetemben.
Addig nem figyeltem meg,
hogy a démonok karmai is olyan átkozott sötétek, mint a bőrük – mintha egy nagy
adag szurokkal öntötték volna le őket. Akkor mégis ez az első, ami szemet szúr.
– Minden oké? – szólal
meg hirtelen, amivel akaratlanul is eléri, hogy zavarban legyek.
– Persze…
Megrázom a fejem, de a
kezek nem tűnnek el, mint előző este.
– Csak fáradt vagyok.
Nem hallatszik
meggyőzőnek, amit mondok, és ezzel még én magam is tisztába vagyok, viszont
csupán a témát szerettem volna teljesen lezárni. És ez neki is leesik, így
bólint egyet; tekintetéből leszűrve pedig arra vár, hogy megmondjam neki, mit
segíthet.
– Letörölnéd az
asztalokat, ha nem probléma?
– Mivel?
– Ezzel – adok a kezébe
egy rongyot, mire csak bólint.
– Kint is?
– Aha, köszi.
A továbbiakban csak
elindul kifelé, nem szól egy szót sem. Látom a lényt a hátán, ahogy a fejét
neki dönti, mint ahogy a kismajom anyja hátán, csukott szemekkel
"pihen" – már ha ilyenre képes.
Nem tudom, mit csináljak.
Nem tudom, hogy
egyáltalán tisztában van vele vagy sem. Hogy ha nem, akkor nekem kéne kezdenem
a problémával valamit vagy annak, aki látja vagy szólni azoknak, akik nem, és
rájuk hagyni.
Megölni a démont túl
kockázatos lehet, mert Kapcsolatban vannak, aminek mondjuk, nem szabadna egy
percnél hosszabb ideig tartani, sőt kifejezetten lehetetlennek kéne lennie,
viszont a tényekkel még én sem szállhatok szembe.
Már pedig, amit látok valós, és nem képzelgés.
Kezem belefuttatom a
hajamba, és egy sóhaj kíséretében elkapom a tekintetem róla.
Sajnos, belül érzem, hogy
ezt azokra kéne hagyni, akik tapasztaltabbak, mégis meg akarom magamnak
tartani. Szorongatni azt a kapcsot, ami köztem és közte kialakult, és nem csak
úgy elmondani bárki másnak.
Noha, felelőtlen
ilyenekre gondolni, hiszen tisztában vagyok vele, hogy az a leglogikusabb
lépés, és a csodás megmentésem, ami miatt hálás lesz, soha nem fog megvalósulni
– mind ezek ellenére is képtelen vagyok elengedni az álomképet.
Csak nézem az alakját, és
töprengek többnyire lehetetlennek vélt jövőképünkön, míg be nem lép egy lány a
helyiségbe, és rendelése le nem köti a figyelmem.
A nap többi részében Mark
minden szó nélkül megcsinálta azt, amire kértem, így a fárasztó munkámból egy
kellemes időtöltés lett. Nem éreztem egyszer sem, hogy bármi akár egy kicsit is
ellenére lett volna. Mintha minden pillanatot kicsit belül élvezett volna.
És ez a hangulat átragadt
rám is.
Valamikor este felé egy
pillanatra újra eltűnik a hátáról a démon, de aztán szinte azonnal vissza is
tér. Mark ebből a változásból semmit sem vesz észre, meg sem rezdül, csak
akaszthatja tovább a tiszta csészéket a helyükre.
Másnap ilyen már nem történik.
Végig ott marad a „helyén”.
Aznap este, mikor
anyuékhoz megyek, meglepően sok előre elkészített kérdéssel fogadnak, amikre
először azt sem tudom, hogy kéne válaszolnom.
– Jackson teljesen biztos
vagy benne, hogy egy démont láttál?
– Igen – ráncolom össze a
szemöldököm az érdekes témafelvetésre a családi vacsoránk kellős közepén. –
Bevallom őszintén, a legkevésbé sem szeretnék erről beszélni most…
Valahogy úgy érzem nem
kéne ezt feszegetni, pedig az agyam folytonosan ismételgeti, hogy azzal többet
segítenék, ha mindent elmondanék, amit megfigyeltem.
Például azt, hogy a földi
tárgyakon és az embereken keresztülmegy, mint egy szellem, de az én kezem
megakad benne. Hiába volt eszméletlen ostoba dolog, hozzáérnem puszta kézzel a
Látókra mérgező anyaggal teli bőréhez, egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne
teszteljem.
Természetesen
elveszthettem a maradék időmből legalább egy hetet az alatt a két századmásodperc
alatt, míg Kapcsolatba lépett velem, de ennek iszonyat furcsa módon nem éreztem
semmit sem a hatásából. Ilyenkor általában megszédülök és hányinger kerít a
hatalma alá, de akkor ennek a legkisebb jelét sem tapasztaltam.
Vagy elmondhatnám, hogy azóta
a két alkalom óta ki sem nyitotta a szemeit, sőt meg sem mozdult.
– De látod?
Anya hangja kedvesen
szól, viszont tisztán érzékelhető a benne lévő feszültség, az az igazi
idegrohasztó fajta.
A tányéromra nézek,
hiszen tudom, egyedül a tekintetem tud bármit is közölni nekik a hazugság
mivoltáról, amit éppen mondani készülök:
– Nem, azóta egyszer sem
láttam.
Felnézek, úgy mintha ez
lenne az igazság: értetlenség, feszültség és némi szomorúságot keverek a
tekintetembe, ami miatt hisznek nekem.
Ha az ember egész nap
másoknak felel meg, az élete minden pillanatában, kitapasztalja, mit szeretnek
látni. Ez a tudás pedig olyan lépés előnyt jelent velük szemben, amit az ember
szinte bármikor képes alkalmazni.
Ha mást nem is, legalább
ezt kamatoztatni lehet a megfelelési kényszer szorításából.
Anya csalódottan veszi
tudomásul az igazat, apa pedig elmélyed a levesében, mint mindig.
– És Szívem emlékszel
bármire is? Mark mellett volt?
Egy pillanatra
elgondolkozom, azon, melyiket mondjam: a valósat, amely hihetetlen, vagy a
valótlan, ami pedig számukra az igazság.
Vajon melyikünk igaza a létező?
– Nem emlékszem.
Egyikünké sem az emlékek nélkül. Nincs semmi, ha senki
sem emlékszik rá.
– Az nagy kár. Kicsit
aggódom Jacky.
Anya szemei tele vannak
őszintébbnél őszintébb érzelmekkel, olyanokkal, amelyekkel még nem találkoztam.
– Én se tudom, mi ez –
rántom meg a vállam.
– Nem erre gondoltam –
rázza a fejét. – Soha sem láttalak olyan komolynak, mint az utóbbi napokban.
Erre apa is felnéz,
mintha ő is ugyanúgy meglepődne, mint én; a vicc pedig az egészben, hogy
feltehetőleg ugyanazzal az indokkal: mert egyikünknek sem tűnt fel.
– Úgy érzem, hogy ez
nagyon megérintett vagy van valami egészen más. Természetesen nem kell
elmondani, csak tudd, feltűnt és hiányolom az idióta viselkedésed.
– Soo szerintem ez már
túlzás – emeli magasba a jobb oldali szemöldökét apa, aznap először szólalva
meg azon a tipikus mély baritonján. – Húsz éves férfi, ideje lenne már amúgy is
hátrahagyni a gyerekes viselkedését.
– És komolyabb munkát
vállalnia? – folytatom iróniával telten a mondanivalóját.
– Jobb esetben. Először
egy egyetem is megtenné.
– Ne haragudjatok –
kászálódom fel kellemetlenül. – De szerintem én most haza megyek.
Apa szinte elégedetten
pillant maga elé, én megtörlöm a szám, és kimegyek a helyiségből. Ha van egy
téma, amiről nem szívesen tárgyalok, akkor az a jövőm. Apa pedig előszeretettel
dob fel ilyet minden adandó alkalommal.
Anya csendesen ül, míg
fel nem húzom a cipőmet, és el nem köszönök. Ő ilyenkor mindig visszavonul,
talán mert tudja ez nem az ő csatája. Mindig is nagyszerűnek találtam, de
ezekben a pillanatokban vagyok leginkább hálás a természete miatt.
Feláll az asztaltól,
innen tudom, hogy nekem ad igazat – innen tudja apa is, hogy ebben a csatában
anya pártfogása az én fejem fölött van.
Apró termetével
odabattyog hozzám és átölel.
Olyan törékeny –
gondolom, de el is vetem a gondolatot, amit rájövök, hogy az én ambiciózus,
szeretetteljes, kicsit sem tökéletes anyámról van szó. – Olyan törékenynek tűnik.
– Vigyázz magadra! – néz rám
bátorítóan, mintha erőt próbálna átadni nekem. Megsimogatja a felkarom két
kezével, és utamra enged.
Természetesen sétálnom
kell, mert nincsen buszom. Előkapom a telefonom, és valamilyen rejtélyes
késztetést érzek, hogy tudassam Markkal, mi történt. Azonban semmit sem tudok
róla elérhetőségek terén.
Eltelik tíz perc, és ezt
a fátyolos tudatlanságot, meg akarom szüntetni.
– Anya – szólok bele a
telefonba. – Mondd, csak tudod Mark számát?
– Marknak nincsen –
válaszolja kicsit frusztráltan. – Miért kéne?
– Beszélni szeretnék
vele.
– Este nyolckor?
– Hát, tudtommal nem
illegális – nevetem el magam.
– Nem hiszem, hogy már tudnál
– mondja, én meg szinte látom magam előtt, ahogy lekonyul a szája széle.
– Mégis miért nem? –
kérdezem értetlenül, miközben elrúgok egy utamba kerülő követ.
– Jackson, Mark még
kiskorú…
– Anya. Nem
megerőszakolni szeretném, hanem rohadtul kommunikálni vele – torpanok meg, és
ösztönösen a ház felé pillantok vissza, mintha a lassan egy kilométerrel odébbról
is tökéletes szemkontaktust tudnék létesíteni az édesanyámmal.
– Nem is erre szerettem
volna kilyukadni – tért vissza a tárgyra komolyan. – Jackson, Mark árva, és
most nem tudom mennyire foglak ezzel sokkolni, de gyermekotthonban él.
Akarok válaszolni, de
hirtelen a túl sok dolog semmivé lesz a fejemben.
Nem tudom, milyen
feltételekkel jár, ha az embernek nincs családja. Ha nem olyan körülmények
között él, mint minden más ember…
– Jackson? Jól vagy?
– Persze.
Ennyit válaszolok. Nem
jön ki több.
– Várj. Két perc és
visszahívlak – feleli céltudatosan anya, majd minden bizonnyal valami olyannak
lát neki, amiről, ha tudnék, nem engedném neki, így egyből kinyom.
Sóhajtok egyet, de mire
neki kezdenék a gondolataim rendszerezésének, megcsörren a telefonom.
– Anya? – szólok bele
értetlenül, és leülök a járda melletti füves területre.
– Szóval, mindjárt küldök
SMSben egy számot, ott fel tudod hívni. Annyi, hogy tizenöt percetek van, azt
kell beosztanod.
– Oké…
– Fog majd jelezni egy
ilyen sípolás, ha már csak egy percetek van.
– Értettem.
– És Jackson. Mondhatok
két dolgot?
– Az attól függ – nevetem
el magam. – Ha a vacsorával kapcsolatban, akkor nem, de kérlek, rakd el a csirkét,
mert rohadtul enni akartam.
– Nagyon vicces Mr. Wang.
– Na, mondd.
– Szóval, nem tudom, mi
van veled, de remélem semmi súlyosabb nincs a hátterébe…
– Anya ne kezd!
– … és szeretném, ha
tudnád, hogy le foglak szarni, amit azt látom, hogy tényleg önmagad vagy, és nem
emészted magad a pár nappal előtti sokkod miatt. Tudom, hogy amiatt vagy ki.
– Én is tudom, hogy tudod
– sóhajtok kellemetlenül. Nem szeretem az ilyen beszélgetéseinket, de tudom,
hogy mind nekem, mind pedig neki könnyebb lesz ezután.
– És Markkal kapcsolatban.
– Tudom Anya, védekezzünk,
nehogy becsússzon a gyerek…
– Jackson!
– Mi van? Felelősségteljes
felnőtt vagyok – nevetek elképedve.
– Azt akartam mondani,
hogy ne bántsd meg, mert elég súlyos dolgokon ment keresztül, de valóban,
beszélgessünk inkább a fizikai kapcsolatról, mint sem a lelkiről.
– Ezzel most le ostoba,
érzelmi intelligenciahiányú férfinak tituláltál?
– Nem én voltam az, aki
egyből a szexre gondol!
– De, te voltál az első, én
csak később kimondtam azt is, amire gondolok – civakodom vele egyre hangosabban,
majd amit észreveszem a túloldalt kutyát sétáltató, feltűnően engem néző nőt,
lejjebb veszem a hangerőt. – Látod, ezért nem szeretem a nőket.
– Mert Mark olyan
kommunikatív – dünnyögi a telefonba.
– Anya. Kérem vissza az
anyám!
– Felfogtam! – nevet bele
a telefonba. – Na, leraklak.
El sem köszönök tőle,
inkább gyorsan az SMSben küldött számot tárcsázom. Arra számítok, hogy a fiú
hangját fogom viszont hallani, de egy nő szól bele:
– Városi Gyermekotthon,
miben segíthetek?
– Öhm… Mark Tuannal
szeretnék beszélni…?
Hangom nem csak hogy
bátortalanul visszhangzik, de a kelleténél magasabban is beszélek.
– Jackson Wang?
– Igen, én lennék.
– Egy pár perc türelmet
kérnék, addig ne tegye le, míg nem válaszolunk. Tud mindent igaz?
– Igen, nagyjából.
Tizenöt perc és síp.
– Pontosan – nevet bele
lágy hangon a lány. Aztán megszűnik minden hang, én pedig rendkívül izgatottan
üldögélek a füvön.
Tulajdonképpen miért is csinálom ezt?
A gondolat végigfut
minden porcikámon, és az addigi bátor „na, majd beszélek vele” hangulatom
szerte foszlik, de mégsem teszem le.
Mert nem tehetem meg.
Mert úgy érzem, hogy meg
kell, hogy mentsen.
– Hallo? – csendül fel
Mark a vonal túloldaláról, ami a nagy csönd után rémisztően hangosan hat.
– Jackson vagyok – mondom
rendkívül kínosan, mire lehunyom a szemeimet, és elgondolkozom az életem
értelmetlenségén. – Oké, gondolom ezt mondták.
– Ami azt illeti igen –
fúj bele, amit egy elmosolyodásnak veszek. – Miért keresel?
– Nem tudom – válaszolom teljesen
őszintén.
– Aha.
Csönd.
Tenyerembe temetem a
fejem, és próbálom figyelmen kívül hagyni a kalapáló szívem.
– Igazából csak beszélni
akartam veled…
– Miről?
Arról, hogy most mondták, hogy árva vagy, és
szeretném, ha tudnád, hogy nem vagy egyedül.
Arról, hogy nem értem, miért vagy rám ilyen hatással,
hogy az alapvetően idióta személyemből kevesebb mint egy hét leforgása alatt
még nagyobbat csináljak.
Arról, hogy alig beszéltünk, de már értékes embernek
gondollak.
Arról, hogy bármit megtennék – mint ahogy most is
látszik – az érdekében, hogy többet meg tudjak rólad.
Arról, hogy meg akarlak menteni attól a démontól, ami
a hátadon van.
– Hogy holnap nem én
leszek bent, hanem Jeongyeon.
– Az jó.
– Csak gondoltam szólok,
hogy ne lepődj meg.
– Okés.
Csönd.
– Jackson?
– Igen? – kapom fel a
fejem egy pillanatra.
– Soha nem telefonáltam
még.
– Soha? – lepődöm meg, és
nem tudom eldönteni, hogy a több mint két szavas mondaton vagy pedig a mondat tartalmán.
– Ez az első.
– Akkor szerintem holnap
meg lesz a második – nevetem el magam, mire megint hallom azt a tipikus
belefújást a telefonba.
– Az jó lenne.
– Akkor holnap –
mosolyodom el.
– Okés.
– Aludj jól.
– Köszi.
És azzal leteszi.
Én pedig elnyúlok a füvön,
és azt sem tudom, mit kezdjek magammal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése